Nincs igazság, csak béke

Fotó: Szél Bernadett - Facebook

Avagy helyes-e ma pártokban politizálni?

Nincs könnyű dolga annak, aki ma Magyarországon pártpolitizálásra adja a fejét. A Fidesz-KDNP szövetségen kívül minden párt állandó válságban van, bár különböző módon, de mindenkinek megvannak a saját, megoldhatatlannak tűnő problémái. Az az ember tehát, aki egy pártba való belépésre és párton belüli politikai munkára adja a fejét, nagyon hamar rá fog jönni, hogy jól működő polgári demokrácia már rég nincsen, s ennek megfelelően normálisan működő pártok sincsenek. De akkor mégis melyik a helyes? Pártban politizálni vagy civilként, egyesületekben, a sajtóban vagy éppen a kultúrában elvégezni ugyanazt a munkát?

Egyrészt

Egyrészt ki kell sajnos mondani, hogy a klasszikus értelemben vett tömegpártok Magyarországon nincsenek. Volt olyan időszak, amikor a Jobbik országos hálózattal bírt, ma már ilyen sincsen. A baloldali/liberális pártoknál ez soha nem is létezett. Alá lehet íratni nyugdíjasokkal a belépési nyilatkozatot, de közülük kevesen fognak kimenni pultozni meg szórólapozni az utcára.

Egyrészt ki kell mondani azt, hogy a pártoknak nincsen meg az a pénzügyi háttere, ami biztosíthatná a normális működést. És, mivel politikáról van szó, ott vannak természetesen azok, akik a pénz miatt kezdenek el politizálni, a haszonlesők, a léhűtők, a semmirekellők.

Egyrészt ki kell mondani azt, hogy ezekben a pártokban, mint a világ minden politikai szervezetében, megjelennek a szerencselovagok meg a morális korlátok nélküli törtetők. Aztán, mikor kiderül, hogy nincsenek fékek, jönnek a pszichopaták és elkezdenek ledarálni mindenkit maguk körül.

Egyrészt ki kell mondani, hogy a mai ellenzéki pártok az elveket tekintve ezerszer megbuktak, az értékek következetes képviselete gyakorlatilag nem része a politikai gyakorlatnak. És ahogy beengedték szépen-lassan a nagyravágyókat meg a pszichopatákat a pártokba, úgy jött el a politikai tanácsadók kora, a közvélemény-kutatásokból kiolvasott pártprogramok időszaka.

Egyrészt nagyon rossz érzés oligarchával egy pártban lenni, ahogy egy oligarcha által kitartott pártban lenni sem jó érzés. Az ember ilyenkor csak nyel-nyel, elfogadja, hogy hát bizony az oligarcha is ember, neki is joga van képességeihez és pénztárcájához mérten politikát csinálni. S ha az ember nagyon hosszú ideig tud folyamatosan nyelni, a végére elfelejti, milyen undorító is ez.

S végül, egyrészt, ott vannak a hozzá nem értő pártbürokraták, a pajzsra emelet czímeres nímandok és „szükséges” semmirekellők. Aki pártpolitizálásra adja a fejét, az néhány lépés után beleütközik azokba, akik semmit nem gondolnak a világról, akiknek semmilyen teljesítménye nincsen, de pozícióban vannak, mert jó helyen szerepeltek valakinek a telefonjában vagy szépen mosolyogtak tíz évvel ezelőtt. S ez, a pártok állami támogatásának nulla teljesítményű emberek fenntartására való elköltése, a teljesen felesleges pártbürokrácia kiépítése és ezzel párhuzamosan a jóravaló emberek ellehetetlenítése még talán zavaróbb, mint minden elvi bukta, minden megalkuvás.

Másrészt

Másrészt egy parlamentáris demokráciában pártok csinálják a politikát. Másrészt egy parlamenti választáson pártokra lehet szavazni, nekik vannak képviselőjelöltjeik meg aztán képviselőik, nekik vannak programjaik, ők adják be a törvényjavaslatokat meg a módosítókat, így ők szólhatnak bele a törvényhozásba, aztán egyszer majd talán a végrehajtásba is.

Másrészt, bármilyen vállalhatatlanok is, de az emberek a jövőben is pártokra fognak szavazni, azokra, amelyek létezni fognak három, meg hét, meg tizenegy, meg ki tudja mennyi év múlva is. El lehet foglalni pozíciókat a médiában vagy a kultúrában, fel lehet építeni véres verítékkel civil szervezeteket, de ezekkel a kezdeményezésekkel soha nem lehet még a töredék befolyást sem szerezni, mint egy párttal.

Másrészt egy parlamenti demokráciában az a normális, hogy legyen egy társadalmi csoport bármilyen apró is, rendelkeznie kell parlamenti képviselettel, s ezt egy párt adhatja meg. Azaz, a jövő generációból felnövők, akik frissen lépnek be a meglehetősen leromlott állapotú demokratikus közéletbe, ők egy egészséges logika alapján először a pártokat fogják keresni, őket fogják támogatni és építeni erejükkel meg tehetségükkel.

Másrészt a kilépőkre soha senki nem emlékszik. Lehet egy demonstratív és tiltakozó kilépéssel nagy vihart kavarni, de minden csoda három napig tart és végső soron a pártok élnek tovább, nekik van infrastruktúrájuk, hálózatuk meg szervezetük a politizáláshoz. És végső soron – legyen az bármilyen kevés is – szükséges a pártok állami támogatása ahhoz, hogy a legminimálisabb politikai munka folyhasson.

Másrészt nagyon könnyű mindenkit kritizálni, de nehezebb egy sokszínű és sok elképzeléssel bíró közegben másokkal együttdolgozni. Könnyű az elvekhez hűnek lenni, sokkal nehezebb néha engedni, kompromisszumot kötni, minden egyes csatát újra meg újra megharcolni végül pedig vagy nyerni vagy veszíteni, s a vereségbe belenyugodni.

És végül, másrészt, egy parlamentáris demokrácia egészséges működéséhez szükség van pártokra, egy köztársaság pedig akkor működik, ha léteznek nagy és ütőképes, népes tagsággal rendelkező pártok, melyek pontosan a tagságuk méreténél fogva tudják képviselni az őket preferáló választó csoportokat.

És akkor jó döntés?

Néha jó, néha rossz, néha nem. Igazságot majd az utókor tesz. Ezek a pártok, melyek minden szempontból leharcolták magukat az összes létező nívó alá, ilyen formában soha nem fognak elhozni egy jobb és szebb Magyarországot. De mégis, ők a pártok, ők politizálnak, miközben másoknak, talán okosabbaknak és tehetségesebbeknek is lenne lehetőségük, csak éppen gusztusuk, bátorságuk vagy éppen kedvük nincsen hozzá. Azt, hogy ezek a pártok fognak-e majd megváltozni és érnek majd el sikereket vagy jönnek másikak helyettük, nem tudjuk.

Egyet tudunk, hogy egyszer mindennek vége lesz, egyszer minden inga visszaleng. Mi pedig azért dolgozhatunk legfeljebb, hogy arra lengjen vissza, amerre mi szeretnénk.

És igazság ugyan soha nem lesz, de ha sokat harcolunk érte, béke lehet.