A Fidesz-re behúzott két X-em – naplórészlet 2018. április 8-áról

Eredeti kép: Echo TV

Egy éves a harmadik kétharmad, s a 133+1 képviselővel rendelkező kormánypártok politikájáról mindenkinek meglehet a maga véleménye. Azzal kapcsolatban, hogy ki mennyiben felelős az ellenzék tavalyi brutális vereségéért, hogy miképpen alakulhatott ki a mai közéleti helyzet, mindenkinek másmilyen emlékei lehetnek.

Én magam is sokat gondolkodtam, hogy a számomra is meghatározó dátum első évfordulójára mit írjak. 365 napja pontosan kijött a papírforma, a kormánypártok tűpontosan annyi százalékot értek el a választásokon, amennyit a közvélemény-kutatók jósoltak nekik. Mégis, a hatalmas részvétel miatti reménykedés, majd a brutális pofára esés nem csak nekem, de nagyon sok politikával foglalkozó ellenzéki fiatalnak okozott csalódást. És ebben nem is az eredmény érdekes, a vén rókák és a politikát jól ismerők nem csodálkoztak. Nekünk, akik magukat először élték bele ebbe a reménykedésbe, mégis meghatározó élmény és sokk volt, hogy a nyolc éves, botrányokkal teli kormányzás után a Fideszre közel három millióan szavaztak, s ráadásul sokkal többen, mint négy évvel azelőtt.

Az emlékezés mikéntjén való töprengésben végül arra jutottam, hogy legjobban lesz saját tapasztalataim egy részét leírni. Így vettem elő az íróasztal alsó fiókjából ezt a még tavaly májusban leírt naplószerű szövegrészletet, kevésbé a választásról, mint inkább a saját lelki világomról való leírásként. Avagy melyik négy tollvonás esett leginkább nehezemre az életben?

„Kora délután a mozgóurnával bejártuk a szavazókört és sehol nem volt kétséges, hova fog menni az X. A nagyon idős, sokszor beszélni vagy járni sem tudó választópolgárok lakásaiban néhol gyönyörűszép Orbán-szentélyeket láttam, a miniszterelnök képe bekeretezve, körülötte fiatalkori Orbán-képek, néhol az unokák és a gyerekek fotói közé keverve. Élő emberért így rajongani számomra megdöbbentő volt, de fiatal koromnak tudtam be ezt a csodálkozásomat.

Mikor az ebédem után visszatértem a szavazókörbe, éppen előttem lépett be egy középkorú pár két termetes tagja, s magamban helyeseltem jöttüket, hiszen úgy gondolom, a jól működő demokrácia alapja a részvétel, így minden leadott szavazat a gépezet jól működésének jele. Ahogy lepecsételtem a szavazólapokat, már feltűnt a nő furcsa viselkedése. Először például az, hogy nem értette, miért kell a szavazófülkébe menni és miért nem adhatja egyszerűen a férjének az üres szavazólapjait. Végül a voks leadásához való felajánlott segítségünket elfogadta, s beléptem vele a szavazófülkébe.

Nem akarok hosszan írni erről a helyzetről, mégsem mehetek el döbbentségem leírása mellett. A nő ott áll az asztal előtt, kezében fogja a papírokat, de eszébe sem jut a tollhoz nyúlni és csak annyit ismételget: „Szavazni akarok!” Végül aztán megértettem, hogy miről van szó, s kezembe véve a tollat kérdeztem vissza. „Melyik listára tetszene szavazni?” Az az értetlenség, mely ekkor a hölgy arcán tükröződött, az a fogalmatlan kétségbeesés, mélyen az emlékembe vésődött. „A kormányra” mondta végül.

Az innentől következő két perces huzavona részleteit szeretném meghagyni a mi kis emlékünknek. Én ekkor minden jóindulatommal megpróbáltam kihúzni belőle legalább egy olyan kifejezést, amelyből egyértelműen kiderül a preferált lista. Azaz hiába kérdeztem, hogy mondja meg a párt nevét vagy rövidítését, illetve a lista első öt helyén szereplő nevek egyikét, nem tudta egyiket sem. Ekkor – szavazatszámlálói kötelességemnek megfelelően – megpróbáltam rávezetni, de ez is sikertelen volt. Azon kívül, hogy „a mostanira” szeretne szavazni, semmi továbbit nem árult el, nekem pedig természetesen nem szabadott semmit javasolnom.

Az egész helyzetben a megalázó nem is ez volt, hanem a mögöttem álló kormánypárti delegált unszolása, amellyel már az első másodpercben megpróbált rávenni, hogy húzzam be a Fidesz-re az X-et. „Most már elég!”, „Szerintem egyértelmű” – mondogatta idegesen, s tökéletesen tudtam, hogy a bizottság többi tagja is hasonlóan vélekedik a helyzetről. Végül aztán, hosszas keserű és végtelenül kínos huzavona után, engedtem a nyomásnak és felajánlottam. „A Fideszre tetszik szavazni?” A hölgy szemében megjelent valami, de még mindig nem tudott dönteni, végül azonban az „Orbán Viktorra?” – kérdésre már igenlően felelt. Azt már csak egy sóhajtással vettem tudomásul, hogy egyéni képviselőként „Orbán Viktor jelöltjét” preferálja.

Ahogy ebben megegyeztünk, derült ki, hogy nem tudja, hogyan kell egy tollat használni, s nem is meri a kezébe venni, így tehát állampolgári kötelességemnek és szavazatszámlálói eskümnek megfelelően behúzhattam életem legfájdalmasabb két X-ét a Fideszre. A mögöttem álló kormánypárti delegáltnak megmutatva az eredményt mélységes keserűséggel bedobtam a borítékot az urnába. Néhány perccel később több hónapnyi töprengés, a pártok rémesen hosszú programjainak elolvasása után és a taktikai szavazás értelmességén tépelődve leadtam a saját szavazatomat is. És ekkor már azon gondolkodtam, hogy ha Budapest egyik, villákból is álló kertvárosában megfordulnak ilyen szavazók, akkor vajon mi lehet máshol? Vajon hogyan zajlik le egy választási nap azokban a körzetekben, ahol egy ellenzéki szavazatszámláló sincsen?”

És hogy mi a tanulság az egy évvel ezelőtti emlékből? Nem tudom. Tulajdonképpen mindig is naivság volt Magyarországon egy polgári demokrácia olajozott működését elvárni. Az, hogy Budapest kertvárosaiban élnek olyan emberek, akik nem tudják a miniszterelnök nevét, de szavazni azért akarnak, másnak talán szintén nem lehet meglepetés. Nem is ezért akartam leírni. Ezek a dolgok csak nekem voltak újak.

Tanulság végül is csak egy van: ha valaki tizennyolc évesen kezd el politizálni, eleinte igen sok keserű csalódással kell majd szembenéznie.