Trockij elhelyezése a baloldal történetében – 2. rész: Elkerülhető volt-e a sztálinizmus?

(Kép forrása: https://jrbenjamin.files.wordpress.com/2015/03/lenin-stalin-trotsky.jpg)

Az írás első fele Trockij életútját mutatta be a forradalomtól odáig, hogy a húszas évek második felére szembekerült Sztálinnal.

Le Blanc számára a demokráciához való ragaszkodás már 1926-ban megtalálható, a Tizenhármak Platformjában. Ez egy programszerű kiáltvány volt a 26-27-es Egyesült Ellenzék részéről, melyet Trockij, Zinovjev és Kamenyev vezettek. Ebben még nem volt szó semmiféle ragaszkodásról. De viszont sok minden más kiderül belőle.

A Tizenhármak Nyilatkozatában sehol nincs helye többpártrendszernek, így tehát Le Blanc és más történészek értelmezése helytelen. Az Egyesült Ellenzék a programszerű céljait (hatékonyabb és gyorsabb gazdasági fejlődés a NEP keretein belül) otthon, a Kommunista Pártban kívánta elérni, nem azon kívül.

A Demokratikus Centristákat (1928) leszámítva a húszas évek minden párton belüli ellenzéke a Kommunista Párton belül, a munkások és a parasztok érdekeit figyelembe véve kívánta az érdekét érvényesíteni. Így volt ezzel a Munkásellenzék (1920), a Demokratikus Centristák első generációja (1920), a Baloldali Ellenzék (1923), a Kamenyev-Zinovjev- féle ellenzék (1925-1926), az Egyesült Ellenzék (1926-1927), illetve a bal és jobboldali ellenzék 1928 és 1929 között.

Senki nem kívánt a párton kívüli, pártszerű alternatívát állítani. Senki nem vonta kétségbe a párt egyeduralmát a politikában. Mindenki visszautasította egy második munkáspárt elképzelését. Mégis, a tény, hogy létezhettek ilyen ellenzéki blokkok, sokat elárul arról, hogy a 20-as években a Bolsevik Párt még nem monolitikus tömbként működött.

Amellett, hogy az egypártrendszer hívei voltak és elfogadták a NEP-et, más közös is jellemzi ezeket az ellenzékieket (beleértve az 1928-as demokratikus centralistákat). Ez pedig a párt bürokráciája ellen való küzdelem volt.

Még a párt vezetése (beleértve Lenint) is tisztában volt a bürokrácia, inkompetencia és korrupció okozta nehézségekkel. Sztálin is és Buharin is látták ezt. De ha mindenki ellene volt, vajon ki volt mellette? Le Blanc itt ismét elköveti a hibát, hogy Trockijt és a baloldali ellenzéket tartja a bürokrácia egyetlen ellenségének.

De ha se a bürokrácia elleni küzdelem, se a párton belüli demokrácia, se a NEP elfogadása nem teszi különbözővé Trockijt a többiektől, akkor vajon mi? A kirakós megoldása azokban a történelmi körülményekben keresendő, amelyek mellett a Trockij és a baloldali ellenzék 28 és 29 között szembekerült Sztálinnal, s amely körülmények teljesen különböztek az azt megelőző ellenzékek helyzetétől. Trockij ekkor részletesen vizsgálta a párton belüli baloldali (proletár), centrista (sztálinista) és jobboldali (kapitalista) irányzatokat. Le Blanc azonban nem igyekszik kiemelni az említett körülményeket, ezek ugyanis nagyon sötét fényt vetnek a trockizmusra. Mik voltak ezek a körülmények?

1927-ig a NEP többé-kevésbé biztosítani tudott egy stabil gazdasági növekedést és emelkedő életszínvonalat. Azok az ellenzékiek tehát, akik a NEP-pel szembe kerültek, az egyre magasabb életszínvonalat elérő parasztokkal és munkásokkal is szembe kerültek, akik ekkor még bíztak benne, hogy a gazdasági rendszerrel jobb idők fognak bekövetkezni. Minél nyilvánosabban kritizálták ezek az ellenzékiek Sztálin bürokratikus uralmát, annál inkább azonosultak a párton kívüli tömegek a bürokráciával, amiről úgy tűnt, az ő gazdasági érdeküket képviseli.

Világos, hogy ezeknek az ellenzékieknek esélyük sem volt a párton belül támogatást szerezni, hiszen az apparátus maga is meg nem választott bürokratákkal volt feltöltve, akik Sztálin vezetésével idővel hatékonyan kiszorították a régi bolsevikokat (az 1917-ben és azelőtt csatlakozott aktivistákat).  1927-ben azonban Sztálin és a bürokrácia érdeke hirtelen élesen szembement a parasztság érdekével. Ekkor kezdték el ők ugyanis a végtermékek előállítóinak érdekét képviselni a parasztokkal szemben. Ez pedig az első lépés volt a szovjet társadalom osztályokra való osztása felé.

1927 novemberében a termés óriási méretű visszaesésének következtében a városok irányába való gabonaszállítmányok mennyisége drasztikusan csökkent. Ez pedig azonnal többszörösére emelte a kenyér árát a munkásoknak. Ennek elsősorban külső okai voltak, bár Trockij és Le Blanc Sztálint hibáztatták érte. A terménykiesés után a parasztok megpróbálták megtartani a megtermelt gabonájukat, természetesen elsősorban saját érdekeiket szem előtt tartva.

Hogy a parasztoktól gabonát szerezzen, Sztálin nem a kollektivizálást kezdte erőltetni, hanem az ellenszolgáltatás nélküli beszolgáltatást. Buharin azonban élesen ellenezte ezt, félve, hogy Sztálin hadikommunizmusra hasonlító módszere a NEP alapkövét, munkás-paraszt szövetségét kockáztatja.

Buharinhoz csatlakozott a szakszervezetek vezetője, Tomszkij és Rikov, a névleges miniszterelnök is, akik így együtt kezdték el megszervezni ’28 elején a Trockij által „Jobboldali” Ellenzéknek nevezett politikai irányzatot. Elsődleges céljuk Sztálin rekvirálásra épülő gazdaságpolitikájának megakadályozása volt, amely parasztok millióit fordított rövid idő alatt az állam ellen.

Sztálin embertelen módszerei nagyban segítettek a válság elmélyítésében, gyorsan ahhoz vezetve, hogy a parasztok tovább csökkentették a termelés mennyiségét, minimalizálva a fosztogató államnak való beszolgáltatás mennyiségét. Az önmagát erősítő spirál egyre mélyült, azzal fenyegetve, hogy a válság katasztrófává alakul.

1928-ban aztán bevezették az élelmiszer jegyrendszerre való kiosztását. A munkások reálbére ezzel azonnal csökkenésnek indult, gyorsan visszafordítva a megelőző évek stabil életszínvonal-növekedését. Ezzel értek véget a NEP boldog békeidői, amikor a nap szinte mindenkire sütött még.

Reálisan nézve a dolgokat, csakis ekkor volt esélye egy ellenzéknek társadalmi támogatottságot szerezni a pártapparátuson kívül Sztálinnal szemben. Ekkor nagyon is logikusnak tűnt a NEP megvédése és ezzel a munkás-paraszt szövetség fenntartása, hiszen Sztálin politikája óriási károkat okozott a teljes lakosságnak, de mindenekelőtt a parasztságnak.

Buharin ebben az időben megértette, hogy Sztálin a válságra adott megoldási kísérlete sokkal károsabb volt, mint maga a válság. S ekkor megnyílt a lehetőség, hogy mobilizálják a parasztságot és a munkásokat a forradalom védelmében a NEP oldalán, s a NEP kiterjesztését követelve. A Baloldali Ellenzék azonban mindent megtett, hogy ellehetetlenítse ezt a Jobboldali Ellenzéket.

1928 során Buharin fokozatosan elkezdett szembemenni Sztálin agresszív beszolgáltatási politikájával, felismerve, hogy azok mekkora tragédiákhoz vezethetnek majd. A Baloldali Ellenzék azonban néma maradt. Trockij ekkoriban azon az állásponton volt, hogy Buharin és csapata a kulákok vezette parasztság megerősítésével megnyitná az utat a kapitalizmus restaurálásához. Ezt pedig ők akkor a legnagyobb gonosznak tartották, s Trockij új jelmondatot alkotott: „Sztálinnal Buharin ellen: igen, Buharinnal Sztálin ellen: soha!”

Visszautasítva a Jobboldali Ellenzékhez való csatlakozást, a Baloldali Ellenzék ebben az időben melegen üdvözölte Sztálin azon intézkedéseit, aminek során eltávolították Buharint és társait a szakszervezetek vezetői pozícióiból 1929 tavaszán.

Azon a nyáron a Jobboldali Ellenzéket lefejezték, a Baloldali Ellenzék számos tagja pedig visszatért Sztálinhoz, felajánlva szolgálatait a szocializmus építésére. Trockijt és néhány más kritikust leszámítva az ellenzék, úgy ahogy volt, megszűnt létezni. A lehetőség, hogy megállítsák Sztálint, egyszer s mindenkorra megszűnt.

A parasztok ellenállása közepette 1929-ben végleg bevezették a hadikommunizmust, ami 18 és 21 között már megbukott egyszer. Sztálin ekkorra már nem ismert mértékletességet, ’29 decemberében totális háborút hirdetett meg a parasztsággal szemben befejezvén az előző két év folyamatait. Ez teljes kollektivizálást jelentett és a az ellenállók millióinak munkatáborba száműzését, ahol jelentős részük meg is halt a dolgoztatás és az éhezés következtében. 1933-ra Sztálin 25 millió paraszt háztartást alakított át gigantikus farmokká, kolhozokká, mely átalakítást természetesen a legelsőtől a legutolsó pontig ellenezték a parasztok.

Ezzel párhuzamosan Sztálin a városok rapid tempójú iparosítását erőltette, fokozatosan lerombolva a gyárakban működő munkástanácsokat, amik addig hatékonyan képviselték a munkások érdekeit az állammal szemben. Egy rabszolgasorba döntött parasztság és egy jogfosztott munkásosztály az Októberi Forradalom teljes kiüresítését jelentette, mindkét osztályt megfosztva azoktól a jogoktól, amelyeket a kommunizmusban szereztek.

A Baloldali Ellenzék idővel egyre kevésbé támogatta Sztálin „Nagy Fordulatát”, de akkor már túl késő volt. Ekkor már felszálltak a Sztálin vezette vonatra és nem voltak képesek leugrani róla.

Ezen túl, Trockij maga sem tudott hatékonyan szembemenni a rendszerrel. A Baloldali Ellenzék nem tudta megszervezni magát a bürokráciával szemben, hiszen nem ismerte fel, hogy az állami bürokrácia maga is egy társadalmi osztály. Így nem volt ellenség, akit támadhattak. Sztálinnal pedig politikai alapon nem tudtak szembemenni, hiszen ők maguk erőltették annak idején azt az iparosítást, amelyet most Sztálin valósított meg.

A Baloldali Ellenzék nem csak hogy politikai ellenállást nem szervezett Sztálinnal szemben 1929-ben és később, de még csak nem is támogatta a munkások önszerveződését. Ellenkezőleg, azzal, hogy Sztálint támogatták, még a vezetőséggel szemben kritikus hangok is inkább zavart és bizonytalanságot okozta az ellenállásra hajlamosabb munkás körökben.

És mégis, Trockij még ekkor is kiállt Sztálin mellett, állítván, hogy a maga diktatórikus és bürokratikus módszereivel azért csak a proletariátus diktatúráját tartják fenn a szocializmus építésével.

A húszas évek végének drámai történései választóvonalat jelentettek a nemzetközi munkásmozgalmak történetében. Trockij metaforájával ekkor váltóhoz érkezett a történelem vonatja, s vagy a sztálinizmus felé, vagy az ellenkező irányba kellett tovább haladnia.

Lenin maga egy hasonló helyzetben 1917-ben megírta az áprilisi téziseit, nagyot fordítva a Bolsevik Párt irányán, alkalmazkodva a pillanatnyi helyzethez. Trockij tíz évvel később képtelen volt hasonló ideológiai fordulatot megfogalmazni az új veszéllyel, Sztálin féktelen politikájával szemben.

Trockij elképzelése, miszerint a Jobboldali Ellenzék a kapitalizmus segítője, mindössze álmodozás volt. Ugyanilyen ostoba volt az elképzelés, miszerint Sztálin egy mérsékelt centrista, aki néha a baloldalra, néha a jobboldalra áll, s képtelen megtalálni a helyét az új uralkodó osztály élén. Trockij mindvégig képtelen volt arra, hogy tisztán lásson Sztálin politikájával kapcsolatban, s még ebben az időben is pozitívan gondolkozott róla, miközben egyáltalán nem vette észre a bürokráciának a már-már nem is társadalmi osztályra, inkább kasztra hasonlító jellemzőit.

Trockij politikája a húszas években mindvégig elhibázott volt. Ha időben észrevette volna ezt és csatlakozott volna Buharinhoz, időben adva egy vezetést a munkásosztálybeli ellenzéknek, akkor talán lett volna esélye megváltoztatni a világtörténelem menetét. Bizonyos, hogy ez lett volna az egyetlen esély Sztálin hatalomból való kiszorítására.

A szovjet demokrácia megerősítésének igénye ebben az egy történelmi pillanatban éppen összesodorta a Baloldali és a Jobboldali Ellenzék érdekeit, közös üggyé téve Sztálin uralmának megfékezését. Ekkoriban tényleg megvolt az esély, hogyha máshogy nem is, de egy második párt létrehozásával felkarolják a munkások és a parasztok érdekeit a bürokráciával szemben. Ez az időszak éppen ezért annyira kritikus.

Trockij ekkoriban tehát egyértelműen elbukott: képtelen volt felülemelkedni a saját belső ideológiai bizonytalanságán és ezzel elszalasztotta a történelmi lehetőséget, hogy megszervezze a Sztálin-ellenes osztályharcot. Trockij követői – beleértve Le Blancot – nem tudják elfogadni ezt a következtetést, anélkül, hogy ezzel a trockizmus politikai jelentőségét leértékelnék.

Az orosz kérdés

1933-ban Trockij egy politikai forradalmat akart kirobbantani Sztálin ellenében, s ehhez eszköznek új forradalmi pártok megalapításába akart kezdeni mind Oroszországban, mind külföldön. Nem jutott azonban messze tervével annak ellenére, hogy akkorra nyilvánvalóvá vált: az oroszországi munkásállam már csak árnyéka régi önmagának.

De mik voltak azok a körülmények, amik miatt 1933-ban már csak egy forradalom volt a változás egyetlen eszköze az azelőtt tervezgetett reformok helyett? Trockij soha nem magyarázta meg egyértelműen ezt a paradigmaváltást, ami végtelen vitákhoz vezetett követői között. Le Blanc egyáltalán bele se kezd ennek az értelmezésébe.

Le Blanc szerint Trockij megbecsültsége, mint anti-sztálinista, Sztálin kegyetlen diktatúrájának pontos kritikájának köszönhető, mely legfőképpen Az elárult forradalom c. könyvében kerül nyilvánosságra. Ez kétségtelenül így van. De ő mégis tehetett volna többet, hogy megmentse a forradalmat ettől a végzettől. Ha sikeres lett volna, nem kellett volna megírnia ezt a könyvet sem.

Trockij természetesen folytatta a Sztálin elleni küzdelmét az emigrációban is. Ez egy csüggesztő feladat volt, hiszen Sztálin győzelme Oroszországban 1929 és 1933 között nem csak az Oroszországi Kommunista Pártban, de a világ minden nagyobb kommunista pártjában teljhatalommal ruházta fel. Ez azt jelentette, hogy Trockij forradalmi alternatívákról szóló tervei a harmincas években mind kudarcra voltak ítélve.

Ennek ellenére nem szabad alábecsülni a munkásság későbbi eredményeit sem. Le Blancnak igaza van abban, hogy minden marxista tanulhat Trockij a nácizmus felemelkedéséről szóló írásaiból. A sztálinizmus kifejlődésével ellentétben, melyet az utolsó pillanatban értett csak meg, a nácizmust az első pillanattól kezdve tökéletesen átlátta. Pontosan ezért tiltakozott az első pillanattól kezdve Sztálin szélsőbaloldali irányvonala ellen, amely egyenlőségjelet tett a szociáldemokrácia és a nácizmus közé.

Németország Kommunista Pártja az első pillanattól kezdve elfogadta Moszkva kibékíthetetlen szélsőbaloldaliságát, amely már 1919-ben, a mozgalmuk megalakulásakor jelen volt. Ez elsősorban a szociáldemokraták iránti gyűlöletükben nyilvánult meg, amely már akkor Liebknecht és Luxemburg meggyilkolásához vezetett.

Sztálin végtelenül szélsőséges és később elbukott politikai stratégiájával szemben Trockij a népfront-politika mielőbbi alkalmazását sürgette, mely időben egységbe tömörítette volna a kommunistákat és a szociáldemokratákat Hitler ellen. Ha ezt az irányvonalat időben átveszik, a történelmet meg tudták volna változtatni a jó irányba: éppen úgy, mintha az orosz Baloldali és Jobboldali ellenzékek össze tudtak volna fogni megelőzve Sztálin győzelmét.

A népfront-politikáról szóló írásaiban Trockij a szociáldemokrata és kommunista párttagokhoz, nem pedig a vezetőikhez szólt, s csak az egységes baloldal „régi elvét” alkalmazta az új realitásokhoz. Lenin és Luxemburg bizonyosan hasonlóan cselekedett volna. Le Blanc jogosan jegyzi meg, hogy semmi különlegesen trockista nincs ezekben az írásokban, melyeket eredetileg a Harmadik Internacionálé harmadik kongresszusa fogalmazott meg. Mégis, azok a komplex érvek, melyeket Trockij ennek a politikának alátámasztására fogalmazott meg, mindenképpen páratlanok a marxista politikai irodalomban.

Hitler győzelme után a Komintern Sztálin parancsára száznyolcvan fokos fordulatot vett 1935-ben, elhagyva az egységfront politikáját a népfrontpolitikáért. Ez az új stratégia, melyet mind Spanyolországban, mind Franciaországban bevetettek, feláldozta a szocialista forradalmi törekvéseket a fasizmus elleni közdelem érdekében, s ezáltal a polgári demokráciák védelmében.

Mégis, bár a kommunista pártok pozíciója ebben az időben jobb volt, mint valaha, Sztálin nem tudott visszavenni diktatórikus elképzeléseiből és mindent bevetett, hogy ellenőrzése alatt tartsa a forradalmi munkásmozgalmakat. Spanyolországban még az NKVD halálosztagait is bevetették, hogy baloldali ellenfeleiket eltegyék láb alól, s bármennyire is próbálkozott, Trockij nem tudott gátat szabni a sztálinizmusnak.

Trockij ezen írásai mindenképpen különlegesek, párjuk nem akad a marxizmus krónikáiban. A valamikori forradalmár ezekben a figyelmeztetéseiben újra meg újra megpróbált rámutatni a tényre, hogy sztálinizmus vakon való követése a nyugati munkásmozgalmak bukásához fog vezetni.

Mégis, mennyivel jobb lett volna, ha Trockij legyőzi Sztálint és a nyugati munkásmozgalmak győzelmét tudja megírni az Orosz Forradalom Története mellett – ahelyett, hogy a gyomorforgató és szívszakasztó vereségükről kell írnia. Mert mégis, ki tagadhatná Sztálin hatalmas szerepét abban, hogy a nyugati széles tömegeket számára elfogadhatatlanná tette a szocializmus eszméjét, ahogy Trockij újra és újra kifejtette.

Ha volt egy hely a fejlett világban, ahol a sztálinizmusnak forradalmi alternatívája alakulhatott volna ki a fejlett országok között, akkor az az Egyesült Államok volt: az egyetlen ország, ahol Sztálinnak nem volt kiépített hálózata és befolyása. Ebből azonban sajnos semmi nem lett.

Trockij Amerikában már ragaszkodott az Orosz Kérdés-hez való egységes hozzáálláshoz, amely a Max Shatchman szocialista vezetővel való vitájában végződött. Ez az érdemtelen vita pedig az Amerikai Szocialista Munkáspárt (SWP) szakadásához vezetett 1939-40-ben, mely később a fejlett világ számos másik pontjára is kihatott. Trockij akciói – melyeket Shachtman szektásnak tartott – csak nehezítették, hogy az SWP befolyásra tegyen szert az amerikai munkásmozgalmakban.

Az 1939-es Hitler-Sztálin paktum értelmezése vezetett aztán a végső szakításhoz: Shachtman innentől már nyíltan megkérdőjelezte Trockij analízisét a Szovjetunióról, mint degenerált munkásállamról, s megalkotta saját elméletét az Októberi Forradalomról, az állami tulajdonú termelési eszközökről.

Trockij még ekkor is ragaszkodott hozzá, hogy minden marxista kutya kötelessége védelmezni az októberi forradalmat, még akkor is, ha az végül nem hozta el az ideális munkásállamot. Shachtman azonban már hajthatatlan volt és saját írásaiban szembeállította az államot a társadalommal a pre-kapitalista, a kapitalista és a szocialista termelési módokon is. Ő azt állította, hogy az állami tulajdonú termelési eszközök csak akkor vannak a munkásosztály kezében, ha maga az állam is a munkásosztály kezében van, és azt demokratikusan irányítják. Ha nincs demokrácia, akkor tehát semmiféle munkásállam sem létezhet.

LeBlanc itt Trockij mellé áll anélkül, hogy belemenne a vitába. Azt mondja, hogy a valamikor baloldali értelmiségiek ekkor már kiábrándultak a forradalmi marxizmusból és engedtek a bolsevik-leninista hagyományok elutasításának. Ez azonban nem a teljes igazság.

Az igaz, hogy néhány vezető értelmiségi, köztük Sidney Hook és James Burnham ex-kommunisták lettek. De Shachtman és az SWP őt követő fele mindössze Trockijt és annak Sztálinhoz való viszonyát, nem pedig a marxizmust és az eredeti bolsevizmust utasították el.

Korlátok mindkét oldalon

Le Blanc elismeri, hogy „komoly korlátai voltak Trockij politikai munkásságának, ezt történészek sokaságának kell még megvitatni”. Hozzáteszi ugyanakkor, hogy Trockij befolyása nem párolgott el, hanem feloldódott a radikális baloldal maradékában.

Sajnos Le Blanc nem fejti ki ezeket a korlátokat, nyitva hagyva saját álláspontját a kérdésben. Ehelyett kikerül számos fontos pillanatot Trockij életéből és sok mindent nem nevez nevén. Abban való igyekezetében, hogy Trockijt és a trockizmust relevánsnak állítsa be a mai baloldal számára, csak azokat a gondolatokat emeli ki, melyek a forradalmi gondolkodó megkérdőjelezhetetlen éleslátását mutatják be – elfelejtve a vitatott álláspontokat, melyek értelmezése ma sem egyértelmű a trockisták között. Ezeket a mulasztásokat pedig nehéz igazolni, legfőképpen egy bemutató munkában.