Trockij elhelyezése a baloldal történetében – 1. rész

Szükség van-e értelmezni egy huszadik századi kommunista munkásságát?

A baloldaliság és a baloldal az elmúlt évtizedekben fogalmi válságban van, és ideológiai zavarban szenved. A baloldali szó jelentése teljesen megváltozott azóta, hogy a tizennyolcadik század végén megszületett. De míg korábban általában fő jegyeikben hasonló politikai és társadalmi irányzatokat neveztek baloldalinak, úgy ma már a szó általános jelentéssel se bír: a fiktív és szintén definiálhatatlan jobboldallal szemben van meghatározva.

Bár a szemantikai vitában nem tisztünk igazságot tenni, a kérdéssel, hogy mi magunk mit nevezünk baloldalnak és azon belül hova helyezzük el magunkat nekünk is kell foglalkozni. És éppen ezért nem menekülhetünk el attól a meglehetősen hálátlan feladattól sem, hogy szembenézzünk az elmúlt közel negyed évezred baloldaliságának történetével: megpróbáljuk értelmezni annak minden fő mozzanatát és az azok mögött húzódó gondolatokat, egyszóval a baloldaliság belső történetét.

A kommunizmus és nácizmus, azaz az eltorzult baloldaliság és jobboldaliság huszadik századi elkeseredett küzdelmét mindannyian jól ismerjük. Ahhoz azonban, hogy megértsük, hogy jutott el az európai baloldal egy része valamikor a sztálinizmushoz, egy, a fél kontinenst megnyomorító diktatúrához, meg kell vizsgálnunk azt is, mik voltak ennek az ideológiai, politikai és történeti gyökerei.

A nemzetközi baloldalt közel száz évig meghatározó marxizmus-leninizmus története és kialakulása Magyarországon átpolitizált téma, melyre így nehéz objektíven értelmezni. Éppen ezért fontosnak tartjuk, hogy az előző évszázad baloldalát több szempontból is vizsgáljuk, annak egy-egy mozzanatát és szereplőjét górcső alá véve megértsünk olyan összefüggéseket, amelyek segíthetnek majd a jövő baloldalának is megtalálnia a helyét.

A továbbiakban ezért két részletben közöljük John Eric Marot történész elemzését Paul LeBlanc Trockijról írt könyvéről. Szándékosan egy olyan írást választottunk, amely maga is vitairatként jelent meg, ezzel is hangsúlyozva, hogy a célunk nem egy narratíva támogatása, hanem különböző történelemértelmezések bemutatása.

Az eredeti írás John Marot tollából Assessing Trotsky címen a jacobinmag.com oldalon jelent meg.

Hogy értelmezzük Trockij örökségét?

A Leon Trockijról írt rövid életrajzában Paul Le Blanc, régi trockista kutató és aktivista nem győzi hangsúlyozni, hogy mennyi mindent vett át Trockij másoktól. Elsősorban, de nem kizárólag, az sokat emlegetett elméletét a permanens forradalomról, a Sztálinról alkotott leírását és a javaslatait Hitler legyőzésére.

Le Blanc értelmezésében Trockij ezeket a gondolatokat Marxtól vagy saját idejének marxistáitól vette át, beleértve az 1914-et megelőző, második internacionalista, illetve a későbbi harmadik internacionalista marxistákat. Leggyakrabban Trockij csak a régi elveket alkalmazta az új helyzetekben. Mégis, Le Blanc szerint, e szélesebb értelemben Trockij ma is releváns marad.

Ez egy különös szemlélet. Trockij követői általában kihangsúlyozzák az ő kiemelkedő hozzájárulását a klasszikus marxista eszmékhez. Ennek megfelelően ők Trockij elméletét, a sztálinizmus analízisét és a nácik legyőzéséről szóló írásait magában önálló munkásságként értelmezik.

Le Blanc értelmezésében mégis eltűnik Trockij egyénisége, gondolkodói munkássága. Nála ő is belesimul az „egyszerű marxizmus” gondolati kánonjába. Ezt nehéz elfogadni. Trockijnak volt egy különleges elmélete a permanens forradalomról. És hasonlóan: Trockij elemzése a sztálinizmusról nem igazán sorolható be a klasszikus marxizmus kategóriájába, hiszen erre a sztálinizmusra akkoriban nem volt kritikus marxista értelmezés. Végül pedig ne felejtsük el, hogy Trockijnak volt egy elfogadott elképzelése, amit a harmadik internacionalista marxizmus átvett, mégpedig a népfrontpolitika és annak minden következménye a német nácizmus elleni harcban.

A permanens forradalom

A húszas évek elején a legtöbb marxista egyetértett abban, hogy bármelyik jövőbeni Orosz Forradalom csak burzsoá-demokratikus formában tud létrejönni. Gazdasági szempontból ez megszüntetné Oroszország feudális rendjét, mindenekelőtt a cári államot. Azzal pedig, hogy a földet a parasztoknak adják, elősegítenék, hogy a mezőgazdaság a lassú, porosz típusú helyett, gyorsan, amerikai minta szerint alakuljon át.

Így az állam lehetségesen feudális autokráciából kapitalista állammá alakul, ideális esetben köztársasággá. A munkásmozgalmak ezután kihasználhatnák az újonnan nyert sajtó-, gyülekezési- és szólásszabadságot, hogy megszervezzék magukat, hasonlóan a nyugat-európai társaikhoz. Ezekkel a fontos burzsoá-demokratikus előrelépésekkel pedig az orosz szociáldemokrácia harcolhatna a szocializmusért, ahogy társaik Németországban, Franciaországban és más előrehaladott kapitalista országokban.

Ez ellen a szélesen elterjedt nézet ellen alkotott alternatívát Trockij a permanens forradalom elméletével.

Először 1906-ban kiadva, Trockij briliáns módon megjósolta az elkövetkező Oroszországi Forradalom menetét. Le Blanc a következőkben foglalja össze az elméletet:

A forradalmi törekvések a demokráciáért Oroszországban csak a dolgozó osztály vezetésével lehetnek sikeresek, és csakis a paraszti többség támogatásával.

A demokratikus forradalom Oroszországban egy olyan átmeneti időszakban kezdődhet el, amikor a politikai, szociális, kulturális és gazdasági viszonyok átalakulásban vannak.

Ez az átalakulás része lenne egy nemzetközi forradalmi folyamatnak és elősegítené azt a maga továbbterjedésével.

Le Blanc állítja, hogy Trockij meglátása nem eredeti és nem új, mindössze természetes levezetése és következménye Marx a forradalomról megalkotott gondolatainak. Mégis, ezt sok okból lehet cáfolni.

Trockij elképzelései az Oroszországi Forradalomról kivételesek voltak. Senki más nem osztotta őket, se Marx, se Lenin, se Luxemburg, se Kautsky, se Parvus, de még Riazanov vagy Mehring se. Annak ellenére, hogy mindannyian mélyen ismerték a marxista módszertanokat.

Azzal szemben, ahogy Le Blanc állítja, a valóságban csak egy verzió volt a permanens forradalomról – Trockijé. Senki más nem osztotta Trockij elképzelését az eljövendő Oroszországi Forradalomról, miszerint csak a munkások tudják megdönteni a cárizmust. Ahogy azt sem, hogy egy orosz demokratikus forradalomnak következetesen proletár-szocialistának kell lennie, nem burzsoá-demokratikusnak.

Trockij azt állította, hogy a hatalom a munkásosztályhoz fog kerülni a parasztság támogatásával, a munkásosztály részben burzsoá-demokratikus eszközökhöz fog nyúlni (legfőképpen a parasztok föld-kisajátításával), de eközben szocialista reformokat is be fognak vezetni (a tőkések tulajdonának kisajátítását). Nincsen békés, „átmeneti időszak” ebben az értelmezésben a forradalom burzsoá-demokratikus és a proletár-szocialista fázisa között.

Trockij szerint az orosz szocialista forradalom győzelme a külföldi munkásokat is felbátorítja majd a példa követésére. Anélkül, hogy a fejlett Nyugat más országaiban is végbemenjen a proletárforradalom, a szocializmusba való átmenet Oroszországban sem lehet sikeres. Vagy a parasztok ellenállásán, vagy az imperialisták katonai beavatkozásán idővel el fog bukni. Trockij egyedül volt ezzel a nézetével, ami csak akkor vált hivatalossá, mikor 1917-ben a Bolsevik Párt tőle függetlenül fogadta el a permanens forradalom gyakorlatát Lenin híres Áprilisi Tézisét követve.

Trockij szerepe az elkövetkező Októberi Forradalomban ismert és Le Blanc helyesen írja le ezt. Egy kiváló szónok volt, aki bárkit magával ragadott, aki hallgatta: párja nem akadt az Oroszországi Forradalomban. Ezt a dicséretet abszolút kiérdemli. Itt, ugyanakkor, el kell kerülnünk minden hőskultuszt és vissza kell térnünk az arányossághoz: Lenin és Trockij társvezetői voltak a forradalomnak, de – ahogy Le Blanc mondja – csak mert a Bolsevik Párt vezetői is voltak egyben.

Trockij csak egy helyen tudott lenni 1917-ben, amíg a Bolsevik Párt bárhol ott tudott lenni, és volt is, egész Oroszországban. Bolsevik munkás-vezetők és tanítók ezrei indultak ekkor útnak és terjedtek szét az egész országban a munkások között, kis Leninek és kis Trockijok, akik mindenkinek elmagyarázták, mi történik éppen és mit kell következőleg tenni. Az Októberi Forradalom sikeres lett volna Trockij nélkül, de Trockij (és Lenin) nem győztek volna a Bolsevik Párt nélkül.

Hadügyi népbiztosként Trockij háborúba vezette a Vörös Hadsereget a fehérek ellen. A tehetséges vezetése, a képessége, hogy motiválja a munkás-katonákat a bolsevikok kiváló szolgálatába állt. Ezt még Le Blanc is elismeri, bár ő kivételt tesz Trockij autoriter és kegyetlen módszereivel.

Szocializmus egy országban

A polgárháború (1918-1921) megnyerése a bolsevikokat új, addig ismeretlen feladatok elé állította.

A polgárháború alatt valójában egy bolsevik sem gondolta komolyan, hogy a fehérek feletti győzelem lehetséges volna anélkül, hogy a fejlett kapitalista országokban is végbemegy egy átható munkásforradalom. Ha azok a forradalmak elbuktak, az orosz Októberi Forradalomnak is el kell buknia gyorsan utánuk. És anélkül, hogy Oroszországban a munkások építsék fel a következő államot, a szocializmusba való átmenet is elképzelhetetlennek tűnt.

De az elképzelhetetlen mégis valóra vált. Trockij anélkül vezette győzelemre a Vörös Hadsereget, hogy más országokban győzedelmeskedett volna a munkások forradalma. Megtörtént valami, amit a permanens forradalom kitalálója nagyon is valószínűtlennek gondolt azelőtt: egy izolált munkásállam megalapítása.

Amikor a parasztfelkelések és a munkásosztály tiltakozásai arra kényszerítették a bolsevikokat, hogy 1921-ben felfüggesszék a hadikommunizmust és áttérjenek az Új Gazdaságpolitika (NEP) követésére, új feladat hárult Lenin pártjára: hogyan alakítsanak át egy parasztok dominálta országot szocialistává a külföldi munkásosztály segítsége nélkül? Trockij a többi kommunistához hasonlóan elhitte, hogy az „egy ország szocializmusa” lehetséges, ha csak rövid időre is. Ahogy Le Blanc mondja, a külföldi forradalmak veresége ellenére Trockij „fáradhatatlanul dolgozott a ’17-es forradalom után is (és főleg a 20-as évek elején), a Szovjet Köztársaság gazdaságának fejlesztésén. Következetesen volt abban, hogy a gazdaságnak szocialista irányba kell fejlődnie, még ha ez nehézségekbe ütközött is”.

Le Blanc keveset mond erről az előre nem látott projektről, amire Trockij soha nem alkotott elméletet annak előtte. Tulajdonképpen néma azt illetőleg, hogy Trockij miképpen akarta a NEP ellenében erőltetni a gazdaság szocialista irányba való átalakítását.

Le Blanc nagyrészt átugorja Trockij életének ezt az időszakát, hogy ehelyett az 1929 és 1940 közötti emigrációjára koncentráljon, a Sztálin győzelme és a NEP megszüntetése utáni időszakra. Ebben az időben Trockij igyekezett megvédeni és megmagyarázni a korai kommunizmus vívmányainak fontosságát és mindazt a hősies küzdelmet, amivel megalkották azt.

Ez a szinte kizárólagos leírása Trockij élete végső szakaszának azért sajnálatos, mert közben a szerző nem veszi számba, hogy Trockij vajon mit csinált volna másképp a NEP-ben, illetve hogyan állíthatta volna meg Sztálint.

Le Blanc azt sugallja, hogy Sztálin győzelme előre látható és objektív körülményekkel megalapozott volt. Anélkül, hogy megvizsgálná, Trockij miként tudta vagy tudta volna alakítani azokat az objektív körülményeket. Ez pedig elvezet minket a kérdéshez, ami mindenkit érdekel: elkerülhetetlen volt a sztálinizmus? Ez pedig megérdemel egy közelebbi vizsgálatot.

Trockij éles kritikát gyakorolt a párt elbürokratizálódása és a párton belüli demokrácia hiánya miatt. Ez pedig nem csak a külpolitikát érintette, hanem egyértelműen Trockij saját gazdasági elméleteit is, amiket a NEP idején az orosz gazdaság átszervezésére formált.

Ezzel szemben Le Blanc mindkét említett ügyet a konkrét politikai kérdésektől elvonatkoztatva vizsgálja. Ez egy módszertanilag hátráltató gyengeség, amit sok, az időszakot részletesen vizsgáló történész, marxista, csakúgy, mint nem marxista elkövet.

Trockij nem csak azért követelt párton belüli demokráciát, hogy maga beszélhessen mások előtt és hallhassa mások hangját. Ő használni is akarta a szabadságot és a vitát konkrét céljaira, nem csak a létezését dicsőítette.

Összefoglalva, Trockij úgy gondolta, hogy át tudná tolni a párton a saját bel- és külpolitikai elképzelését, ha a párt vezetése megadná a lehetőséget az egyszerű pártkatonáknak a szabad és demokratikus, többségi szavazásra. Ehelyett a döntéseket átlagos, bürokratikus gondolkodású apparatcsikok hozták, akiknek Trockij szerint igen kevés érdekük főződött akár a szocializmus országon belüli építéséhez, akár a szocialista forradalom nemzetközi kiterjesztéséhez.

Le Blanc azonban ignorálja Trockij saját kidolgozású gazdaságpolitikai terveit, amelyeket a szovjet gazdaság egyénileg elkészített analízisére alapozott. Ebben részletesen vizsgálta az ország a kapitalista világgazdaságban betöltött szerepét. Le Blanc ehelyett visszatér annak kiemeléséhez, hogy Trockij „tisztán marxista” elképzelései alapján a teljes szocializmust csak az egész bolygón kiterjedve lehet építeni.

Van egy ok, amiért Le Blanc itt visszatér az új gondolatoktól a régiekhez, Trockij konkrét gazdasági terveitől a marxizmus alapjaihoz, a trockizmustól a tiszta marxizmushoz.

Le Blanc és szinte mindegyik másik marxista történész központi tétellé teszi az „egy ország szocializmusát”, és annak győzelmét Trockij korábbi elméletével szemben. Így téve pontot a vita végére, hiszen mind Trockij, mind a hagyományos marxizmus tagadta, hogy létrejöhet csak egy országban a szocializmus. Ügy lezárva.

A fő kérdés Trockij számára a 20-as években sokkal konkrétabb és gyakorlatiasabb volt, mint Le Blanc és a legtöbb trockista állítja: mi a legmegfelelőbb út a szocializmus felépítésére Oroszországban a NEP alatt, amíg a végső felmentés megérkezik külföldről?

Röviden, de tömören Trockij tervét a következőképpen lehet összefoglalni: az országot azonnal és gyors tempóban iparosítani kell, amely szerinte rövidesen megoldotta volna az ország termelési problémáit, átalakította volt a parasztságot munkásokká, így erősítette volna a szocializmus materiális alapjait az országban. E programot, mivel soha nem valósult meg, nem fogjuk itt részletesebben tárgyalni.

Ahogy a húszas évek teltek, Trockij egyre hevesebben kezdett el tiltakozni Sztálin tétovázó, centrista politikája ellen, mely egyszerre képviselte bizonyos kérdésekben a szocializmus építését, és mutatta a kapitalizmus visszavezetésének jeleit.

Trockij többször is támadta Sztálin legfőbb szövetségesét és ideológusát, Nyikolaj Buharint, amiért az „önellátó” szocializmust akart építeni, azt állítván, hogy a belső szabadpiac majd növekvő fogyasztásával felpörgeti a gazdaságot. Ez a felpörgés azonban szigorúan kapitalista jellegű volt, így Trockij szerint fenyegette a gazdaság szocialista jellegű fejlődését. Ez a gazdaságpolitika, ha következetesen kiterjesztették volna, végleg megalapozott volna az ország kapitalista átalakításának, ugyanúgy, ahogy a munkásállam szétrombolásának is.

Trockij ennek megfelelően politikai céljának nem a sztálinizmus, hanem a centrizmus elleni küzdelmet tartotta a húszas években. A két fogalom nem összekeverendő, mert a különbség nem terminológiai, hanem tartalmi. Bár ekkor már sztálinisták domináltak a Pártban, még 1925-től kezdve sem volt sztálinizmus. Le Blanc alábecsli e különbségtétel fontosságát, de ezzel nincs egyedül.

A sztálinizmus igazából csak 1929-ben jött létre, mikor Sztálin eltörölte a NEP-et a centrista politikával együtt és meghirdette az Első Ötéves Tervet a kollektivizálásokkal együtt. Ez az úgynevezett „fentről jövő forradalom” teljesen átalakította az ország társadalmi rendjét és a radikálisan megváltoztatta azokat a tulajdonviszonyokat, amelyek az Októberi Forradalom után jöttek létre.

Csak innentől beszélhetünk az igazi sztálinizmusról, mint névadó fogalomról az új termelési rend esetében. Ebben az új osztálytársadalomban a bürokrácia képes volt a gyárakat és a mezőgazdasági kolhozokat olyan szinten az államhoz kötni, hogy a termelési feleslegeset azonnal be kellett szolgáltatni az előre megadott tervszámok szerint.

Ez a történet elvezet minket a nagy kérdéshez: Trockij valójában megágyazott a sztálinizmusnak vagy küzdött Sztálin minden elképzelése ellen? Le Blanc válasza egyértelmű, ahogy a legtöbb trockista és sok kritikus is mondja: „Az évtizedekkel később megalkotott trockizmus kifejezés – írja – a munkásosztály demokráciájához való ragaszkodás”, a szembenállás Sztálin egypártrendszerével.

De ha ennyire nem értette egyet Trockij Sztálinnal, vajon miért nem fordult ellene korábban? Ha ekkor még meghatározó figurája volt a Bolsevik pártnak, miért nem tett semmit a sztálinista politikai vezetés ellen, mikor még az országban volt?

A fordítás második fele ezeket a kérdéseket járja körül.