Jason Hickel: Fordított segélyezés, avagy hogyan fejlesztik a szegény országok a gazdagokat

Nemzetközi segély - segítség vagy befektetés?
Rakományt pakol egy teherhajó - C. Villemain/AFP/Getty Images

Írta: Jason Hickel

Az eredeti cikk a Guardian-en jelent meg 2017. január 17-én.

Egy új kutatás arra jutott, hogy a fejlődő országokból dollárbilliókkal több áramlik át a Nyugatra, mint az ellenkező irányba. Mi ennek az oka?

Réges-régóta egy igencsak meggyőző történetet mesélnek nekünk a gazdag és a szegény országok kapcsolatáról. A történet úgy szól, hogy az OECD gazdag országai bőkezűen adakoznak a saját vagyonukból a Globális Dél szegényebb országainak annak érdekében, hogy segítsenek nekik legyőzni a szegénységet, és hogy azok feljebb tudják tornázni magukat a fejlődési ranglétrán. Jó, az igaz, hogy a gyarmatosítások alatt a nyugati hatalmak saját magukat gazdagították a gyarmatokról származó erőforrások és rabszolgamunka kiaknázásával, de hát ez mára már történelem. Manapság a gazdagabb országok több, mint 125 milliárd dollárt (102 milliárd angol fontot, 35 ezer milliárd forintot) adnak a szegényebbeknek évente, amely a nemeslelkű jótékonyságuk szilárd bizonyítéka.

Ezt a történetet annyira szívesen terjesztik a segélyezési ipar szereplői és a tehetősebb országok kormányai, hogy szinte már természetesnek vesszük. Azonban a valóság ennél bonyolultabb.

Az amerikai Global Financial Integrity (GFI) kutatóintézet és a Norvég Közgazdaságtudományi Egyetem Alkalmazott Kutatási Központja a közelmúltban figyelemreméltó adatokat hozott nyilvánosságra. Az összes gazdasági erőforrást összevetették, amely gazdát cserél a gazdag és szegény országok között évente: nem csak a segélyeket, a külföldi befektetéseket és kereskedelmi forgalmat (ahogy azt korábbi kutatások tették), hanem a nem pénzügyi természetű transzfereket, mint az adósságelengedés, a viszonzatlan folyó átutalásokat, mint a munkavállalók átutalásai, valamint a nem jegyzett tőkeáramlásokat (erről bővebben később) is figyelembe vették. Amennyire én tudom, ez a legátfogóbb erőforrás-átcsoportosításokról készült elemzés, amely valaha készült.

A kutatók úgy találták, hogy a gazdag országokból a szegényebb országokba történő pénzáramlás eltörpül azon transzferek mellett, amelyek az ellenkező irányba folynak. 2012-ben, vagyis az utolsó évben, amelyről dokumentált adatok tartalmaz a kutatás, a fejlődő országok összesen 1.3 billió (ezer milliárd) dollárt (364 ezer milliárd forint) kaptak, beleértve az összes segélyt, beruházást, és külföldről származó jövedelmet. Ugyanebben az évben ugyanakkor közel 3.3 billió (ezer milliárd) dollár (924 ezer milliárd forint) áramlott ki belőlük. Más szóval a fejlődő országok 2 billió dollárral többet küldtek a világ fennmaradó részének ahhoz képest, mint amennyit ők kaptak. Ha az 1980 óta eltelt összes évet vesszük figyelembe, akkor ezen nettó kiáramlások összesen az egészen megdöbbentő 16.3 billió dolláros (4 ezerbillió (4*1015) forint) összegre rúgnak – ennyi pénzt préseltek ki a Globális Dél országaiból az elmúlt évtizedekben. Hogy egyáltalán meg tudjuk érteni ennek az összegnek a mértékét: 16.3 billió dollár az közel az USA éves GDP-jének felel meg (18.62 ezer milliárd dollár volt az Egyesült Államok GDP-je 2016-ban – a szerk).

Ez azt jelenti, hogy a szokásos narratíva a fejlődés elősegítéséről épp, hogy ellenkezőleg igaz. A fejlesztési támogatás (segély) valójában visszafelé folyik. Nem a gazdag országok fejlesztik a szegényeket, hanem a szegény országok fejlesztik a gazdagokat.

Miből állnak ezek a hatalmas kiáramlások? Nos, egy részük adósságtörlesztés. A fejlődő országok több, mint 4.2 billió dollárt (1.1 ezerbillió forintot) fizettek ki csak kamatként 1980 óta – közvetlen pénzátutalásban New York és London nagy bankjainak, amely kifizetésekkel összehasonlítva a nekik ugyanebben a periódusban folyósított segélyek eltörpülnek. A kiáramlások egy másik jelentős része az a jövedelem, amelyet külföldiek realizálnak a befektetéseiken a fejlődő országokban, és amely jövedelmet ezután a befektetők hazatelepítenek. Gondoljanak csak mindarra a profitra, amelyet a BP (British Petroleum, a világ hatodik legnagyobb olajcége, a világ nyolcadik legnagyobb cége árbevétel alapján – a szerk.) Nigéria olajtartalékaiból nyer, vagy arra a nyereségre, amelyet az Anglo American (a világ legnagyobb platina előállítója, bányászvállalat – a szerk.) Dél-Afrika aranybányáiból realizál.

De messzemenőkig a legnagyobb része ennek a kiáramlásnak a nem jegyzett – és gyakran jogellenes – tőkekiáramlás. A GFI számításai szerint a fejlődő országok összesen 13.4 billió dollárt (3.8 ezerbillió forintot) vesztettek 1980 óra a nem jegyzett tőkekiáramlás miatt.

Ezeknek az adminisztrálatlan kiáramlásoknak a nagy része a nemzetközi kereskedelmi rendszeren keresztül megy végbe. Röviden az történik, hogy a vállalatok – úgy a külföldiek, mind a hazaiak – valótlan árakat tüntetnek fel a kereskedelmi számláikon annak érdekében, hogy minél gyorsabban kimenthessék a pénzt a fejlődő országokból adóparadicsomokba és banktitkot fenntartó joghatóságokba. Ezt a gyakorlat röviden csak fiktív kereskedelmi számlázásnak hívják. Általában a fiktív számlázás célja az adóelkerülés, de ritkább esetekben pénzmosásra vagy a tőkekontroll megkerülésére is használják. 2012-ben a fejlődő országok 700 milliárd dollárt (196 billió forintot) vesztettek a fiktív kereskedelmi számlázásnak köszönhetően, amely a megegyező évi kapott segélyek összegének az ötszöröse.

A multinacionális vállalatok azonban más módszerekkel is megkárosítják a fejlődő országokat. Az egyik ilyen módszer a megegyező fiktív számlák készítése, melynek során a profitot illegálisan az azonos anyacég alá tartozó egyik leányvállalattól a másikhoz mozgatják azáltal, hogy mindkét leányvállalatnál meghamisítják a kereskedelmi számlákat. Mondjuk egy Nigériában bejegyzett leányvállalat úgy tudja kikerülni a helyi adókat, hogy a pénzét átmozgatja egy vele egy kapcsolatban álló másik leányvállalathoz a Brit Virgin-szigeteken, ahol az adókulcs gyakorlatilag 0%, és ahová szinte lehetetlen követni a lopott összegeket.

A GFI nem említi a megegyező fiktív számlázást a főcímeket adó adatai között, mert azt nagyon nehéz kimutatni, de becsléseik szerint ennek köszönhető évi további 700 milliárd dollár (196 billió forint) veszteség. És ezek az adatok csak az árukereskedelemben történő károkozásokat tartalmazzák. Ha a szolgáltatások kereskedelme során történő lopásokat is hozzáadjuk ehhez, akkor az a teljes nettó erőforrás kiáramlást körülbelül évi 3 billió dollárra (840 ezerbillió forintra) emeli.

Ez huszonnégyszer annyi, mint a támogatások (segélyek) költségvetése. Magyarán minden 1 dollárnyi segélyért cserébe, amelyet a fejlődő országok kapnak, 24 dollárt veszítenek a nettó kiáramlás során. Ezek a tőkekiáramlások a fejlődő országokat egy kiemelten fontos jövedelemforrástól és fejlesztésfinanszírozási lehetőségtől vágják el. A GFI jelentése azt írja, hogy a folyamatosan növekvő nettó tőkekiáramlások a gazdasági növekedési ráták visszaesését okozták a fejlődő országokban, és közvetlenül felelősek az ezen országokban tapasztalható életszínvonal-csökkenésért.

Ki a felelős ezért a katasztrófáért? Mivel az illegális tőkekiáramlás igen jelentős része a problémának, az jó kezdőpont lehet a megoldás megtalálásában. Azok a vállalatok, amelyek hamis adatokat tüntetnek fel a kereskedelmi számláikon egyértelműen hibásak; de miért ússzák meg ilyen egyszerű mindezt? A múltban a vámtisztviselők visszatarthattak minden olyan tranzakciót, amelyet gyanúsnak ítéletek meg, ezzel kvázi lehetetlenné téve a csalásokat. Ám a Kereskedelmi Világszervezet (WTO) úgy ítélte meg, hogy így nem volt hatékony a kereskedelem, ezért 1994 óta a vámtisztviselők kötelesek ránézésre elfogadni a számlázott árakat, kivéve, ha nagyon gyanúsak a körülmények, ami igencsak megnehezíti számukra az illegális kiáramlások lefülelését.

Fontos azonban azt is leszögezni, hogy a jogtalan tőkekiáramlás nem lenne lehetséges adóparadicsomok nélkül. És mikor az adóparadicsomok kerülnek szóba, nem nehéz megnevezni a bűnösöket: több, mint 60 van belőlük a Földön, és a nagy többségük egy kevés nyugati ország irányítása alatt áll. Léteznek európai adóparadicsomok, mint például Luxemburg és Belgium, és léteznek amerikai adóparadicsomok, mint Delaware és Manhattan. A legnagyobb adóparadicsom hálózat mégis a City of London körül működik, amely banktitkot fenntartó joghatóságok egész sorát működteti a brit koronafüggőségeken (pl.: Man sziget, Jersey sziget – a szerk.) és a brit tengerentúli területeken (pl.: Falkland-szigetek, Gibraltár, Kajmán-szigetek – a szerk.).

Máshogy fogalmazva azon országok közül teszi néhány lehetővé a fejlődő országok tömeges kifosztását, amelyek oly nagyon szeretnek büszkélkedni a nemzetközi segélyezési rendszerhez való hozzájárulásaikkal.

A segélyekről szóló narratíva mindinkább naivnak tűnik, ahogy egy közelebbi pillantást vetünk ezekre a megfordított tőkeáramlásokra. Ezen vizsgálódásunk során válik nyilvánvalóvá, hogy a segélyezési rendszer nem tesz mást, minthogy elfedi az erőforrások hibás elosztását a világban. Azokat, akik profitálnak belőle, adakozóknak láttatja, ezáltal valamiféle morális magas lovat adva alájuk, miközben minket, akik törődünk a globális szegénység problémájával, meggátol abban, hogy megértsük a rendszer valódi működési elvét.

A szegény országoknak nem adományokra van szükségük, hanem igazságosságra. És az igazságosságot nem is olyan nehéz megteremteni. El lehetne engedni a szegény országok mértéktelen adósságait, ezáltal szabad kezet adva nekik arra, hogy a pénzüket a fejlesztésekbe fektessék, ne pedig régi hitelek kamattörlesztésire költsék; be lehetne záratni a banktitokkal visszaélő joghatóságokat, és büntetéseket szabni az olyan bankárokra és könyvelőkre, akik az illegális tőkekiáramlást elősegítik; és ki lehetne vetni egy globális minimumadót a vállalatok jövedelmeire, hogy kiküszöböljük azokat az ösztönzőket, amelyek arra biztatják a cégeket, hogy titokban mozgassák a pénzüket szerte a világon.

Tudjuk, hogyan oldjuk meg a problémát. De a probléma megoldása azt is jelentené, hogy szembe találnánk magunkat erőteljes bankok és vállalatok érdekeivel, amelyek jelentős anyagi hasznot húznak a jelenleg létező rendszerből. A kérdés az, hogy megvan-e ehhez a bátorságunk?

*

Dr. Jason Hickel antropológus, író és a brit Királyi Művészeti Társaság tagja. A London School of Economicson, a University of Virginián és a Goldsmiths, University of Londonon tanít, tagja a brit Munkáspárt nemzetközi fejlődés munkacsoportjának. Kutatási területei a globális vagyoni egyenlőtlenségek, a politikai gazdaságtan és a környezettudatos gazdaságtan. Írásai a Guardianben, az Al Jazeerán, a Foreign Policy-n és a Third World Quarterly-ban jelennek meg. Két könyve látott eddig napvilágot, amelyből a témába vág a 2017-es The Divide: A Brief Guide to Global Inequality and its Solutions (A szakadék: Egy Rövid Útmutató a Globális Egyenlőtlenségekhez és azok Megoldásaihoz).

Twitteren itt lehet követni, többet pedig itt és itt lehet megtudni róla.