Lehoczki Noémi beszéde a Balra át! nyitóestjén

Sándor Bence - Ahogy én szeretlek, nem szeret úgy senki (©ARC)

Amikor létrehoztuk az eseményt Facebookon, nem számítottunk ekkora érdeklődésre. Ezért látatlanban is meg merem köszönni, hogy ilyen sokan eljöttetek.

Ma este nem tudtam jelen lenni, mert külföldön tanulok. Mégpedig egy nagyon veszélyesnek tartott városban, Brüsszelben. A kerület, ahol élek, etnikai összetételét tekintve azt hiszem, no-go zónának számít, bár ez nekem még nem tűnt fel.   

A jó hírem: még sosem volt alkalmasabb időpont baloldalt szervezni. A rendszerkritikus baloldal mindenhol reneszánszát éli Európában, és amit TGM állított az indexes interjújában, igaz – sok marxista tér haza külföldi egyetemekről. Schiffer Andrásnak is igaza volt, amikor azt mondta: a globalizáció hatására új politikai szempontokkal találkoznak az emberek, különösen a fiatalok.

A rossz hírem: rengeteg a tennivaló. Az ellenzék lassan kilenc éve abba kapaszkodik, hogy ha minden nagyon rosszra fordul, akkor egyszer csak minden kormánypárti belátja, hogy tévedett és hirtelen minden jobb lesz. Ez nem így megy. Ha a nyilvánosságban senki nem képviseli a rendszer alávetettjeit, akkor ők beletőrödnek helyzetükbe és többnyire természetesnek, törvényszerűnek fogadják el azt.

A magyar politika jelenlegi törésvonalai – liberális és jobboldali, kuruc és labanc – csupán esszenciális „érzületekre” épülnek. Nem igaz, hogy ezeket a törésvonalakat csak a centrizmus tudja meghaladni, hiszen azzal nem teszünk mást, mint egy értelmetlen dichotómia közepére állunk. Új törésvonalak kellenek. A magyar politikában eddig szinte teljesen ismeretlen törésvonal az osztályok érdekkonfliktusa – az alávetettek a hatalmasokkal, a 99% az 1%-kal szemben. Ellenzékiek gyakran értetlenkednek azon, hogy a magyar nép nem háborodik fel a korrupción. „Ha más lenne ott, az is ezt csinálná” – mondják mások, és jogosan, mert láthatjuk, hogyan egyeznek ki ellenzéki oligarchák a kormánnyal. Ha mi, baloldaliak nem csak a korrupciót, hanem azzal együtt az osztályszerkezetet, osztályrendszert is kritizálnánk, ami társadalmunkat teljhatalmúakra és alávetettekre, egy- és kilencvenkilenc-százalékra osztotta, az önmagába foglalná egy igazságosabb társadalom alternatíváját; egy olyan jövőképet, amiért érdemes felháborodni a korrupción.

A másik ilyen törésvonal a nőellenesség. Tudom, hogy ezt manapság „identitáspolitikának” és „kulturális baloldalinak” szokás nevezni, azonban nőnek lenni se nem identitás, se nem kulturális sajátosság. A kapitalista képzeletben a férfiügy közügy, a nőügy magánügy. A kapitalista képzeletben minden, ami „irracionális”, az racionális keretek közé szorítandó, kizsákmányolandó, leszabályozandó – ilyen irracionalitásnak számít például a képzelőerő, a természet és a nők. Utóbbi törvényekben is tetten érhető. Azokat a családokat, ahol erőszak éri a nőket, gyakran az anyagi szükség tartja össze – nem csak a szegénység miatt, hanem mert az adó- és családtámogatási rendszer is úgy épül föl (és egyre inkább úgy épül föl), hogy a család „jó anyagi befektetés” legyen. Így a “szent család” intézménye valójában piaci intézmény, amit nem a szeretet, hanem a törvény tart össze.   

Ezek a törésvonalak egy új politikai berendezkedést kívánnak, ahol nem csak “érzületek” alapján kell dönteni arról, ki kinek az oldalán áll. És mi baloldaliak a kicsit a naggyal, a gyengét az erőssel, az alávetettet a dominánssal szemben képviseljük.