Yuval Noah Harari: A Szabadság Mítosza

Yuval Noah Harari, izraeli író, történész, filozófus, A Sapiens: az emberiség rövid története című bestseller szerzője

Kormányok és vállalatok hamarosan jobban fognak ismerni minket, mint mi önmagunkat. Veszélyes hinni a „szabad akaratban”.

Vajon a tudósoknak a társadalmi béke veszélyeztetése árán is el kell mondaniuk az igazságot? Le kell leplezniük olyan fikciókat, amelyek segítik a társadalmi rend fenntartását? Legújabb könyvem, a 21 lecke a 21. századra liberalizmusról szóló részeinek megírása során ez a kérdés foglalkoztatott.

Egyrészt úgy gondolom, hogy a libeláris világkép hibákat rejt, hogy nem teljesen helytálló, amit az emberiségről állít, és hogy fajunk 21. századi fennmaradása és boldogulása érdekében azt meg kell haladnunk. Másrészt viszont a liberális világkép jelenleg a globális rend alapja; e világképet támadják ma vallási és nacionalista szélsőségesek, akik még ennél is kártékonyabb, nosztalgikus fantáziákban hisznek.

Tehát írjam le nyíltan, amit gondolok, kockáztatva, hogy demagógok és diktátorok támadják majd szövegkörnyezetből kiragadott gondolataimmal a liberalizmust? Vagy alkalmazzak öncenzúrát? Az illiberális rendszerek jellemzője, hogy még országhatárokon túl is megnehezítik a szólásszabadság érvényesülését. Az ilyen rendszerek terjedése miatt egyre veszélyesebb kritikusan gondolkodni fajunk jövőjéről.

Végül öncenzúra helyett a szabad önkifejezést választottam, mert a liberális demokrácia erejében és átalakításának szükségességében egyaránt hiszek. A liberalizmus kiemelt előnye más ideológiákkal szemben, hogy rugalmas és nem dogmatikus. Sokkal könnyebben veszi a vele szemben megfogalmazott kritikákat, mint bármely más társadalmi berendezkedés. Ez az egyetlen olyan társadalmi rend, amely megengedi alapvetéseinek megkérdőjelezését. A liberalizmus már három súlyos válságot is túlélt – az első világháborút, a fasizmus jelentette kihívást az 1930-as években, és a kommunizmust az 1950-70-es években. Ha azt hisszük a liberalizmus ma válságát éli, gondoljunk bele mennyire volt nehéz helyzetben 1918-ban, 1938-ban vagy 1968-ban.

1968-ban úgy tűnt, hogy a liberális demokrácia, mint társadalmi berendezkedés veszélyeztetett faj lett. Még a berendezkedés országai is zavargások, merényletek, terrortámadások és ideológiai feszültségek színterei voltak. A Martin Luther King meggyilkolása után Washingtonban kitört zavargásokat, vagy az 1968. májusi Párizsi eseményeket, vagy az 1968 augusztusában a Demokrata párt chicagói közgyűlésén történteket látva bárki könnyen gondolhatta volna, hogy közel a vég. És míg Washingtonban, Párizsban és Chicagóban egyre inkább eluralkodott a káosz, Moszkvában és Leningrádban béke honolt, és úgy tűnt a szovjet rendszer örökké fog tartani. Mégis 20 év múlva a szovjet rendszer omlott össze. Az 1960-as évek harcai megerősítették a liberális demokráciákat, míg a szovjet blokk fojtogató légköre saját bukását vetítette előre.

Most megint bízunk benne, hogy a liberalizmus újra feltalálja magát. De a legfőbb kihívás, amivel ma szembe kell néznie az nem a fasizmus vagy a kommunizmus, és nem is a gomba módra szaporodó demagógok és diktátorok. A fő kihívás ezúttal kutatóközpontjainkból érkezik.

A liberalizmus alapja az emberi szabadságba vetett hit. A majmokkal vagy a patkányokkal ellentétben az emberi lények elméletileg rendelkeznek „szabad akarattal”. Ez teszi az erkölcsi tekintély és a politikai hatalom mindenek feletti forrásává az emberi érzéseket és döntéseket. A liberalizmus szerint a választó tudja mi a jó döntés, a vásárlónak mindig igaza van, ki kell állnunk magunkért, és hallgatni kell a szívünkre.

Azonban a „szabad akarat” nem tudományosan alátámasztott jelenség, csupán egy keresztény teológiában gyökerező mítosz. A „szabad akarat” eszméjét teológusok alkották meg annak magyarázatára, hogy miért helyes, ha Isten megbünteti a vétkezőket, és megjutalmazza a jól cselekvőket. Hiszen ha döntéseinket nem szabadon hozzuk, miért kéne Istennek megbüntetnie vagy megjutalmaznia értük? A teológusok szerint az isteni ítélet ésszerűségét épp az adja, hogy döntéseink alapja a halhatatlan lelkünkből fakadó szabad akarat, amely minden fizikai és biológiai korlátozó tényezőtől független.

Ennek a tévhitnek nincs sok köze a Homo sapiens-szel és más állatokkal kapcsolatos tudományos ismereteinkhez. Az emberek kétségkívül rendelkeznek akarattal, de az nem szabad. Nem dönthetjük el, hogy milyen vágyaink vannak. Nem dönthetjük el, hogy introvertáltak vagy extrovertáltak, lazák vagy idegeskedők, homo- vagy heteroszexuálisak vagyunk. Az emberek hoznak döntéseket, de ezek soha nem független döntések. Minden döntésünket biológiai, társadalmi és személyes tényezők sokasága határozza meg, melyekre nincs befolyásunk. Eldönthetem, hogy mit eszek, kivel házasodom össze vagy, hogy kire szavazzak, de ezeket a döntéseket részben génjeim, biokémiám, nemem, családi hátterem, nemzeti kultúrám, stb. határozzák meg – nem választottam meg génjeimet vagy a családomat.

Ez nem csak elmélet, te magad is könnyen leellenőrizheted. Csak figyeld meg, mi a következő dolog, ami eszedbe jut. Honnan jött? Szabadon döntöttél úgy, hogy arra fogsz gondolni? Nyilván nem. Ha gondosan figyelemmel kíséred elméd, rá fogsz jönni, hogy viszonylag kevés befolyásod van arra, ami ott történik; nem szabadon választod meg gondolataid, érzéseid és vágyaid.

Bár a szabad akarat mindig is mítosz volt, az elmúlt évszázadok bizonyították a mítosz hasznosságát. Ez ösztönözte az embereket, hogy dacoljanak az inkvizícióval, a királyok hatalmával, a KGB-vel és a Ku Klux Klánnal. A mítosznak nem volt nagy ára. 1776 és 1945 között nem okozott különösebb fennakadást, ha valaki abban hitt, hogy érzései és döntései „szabad akaratából” és nem biokémiai és neurológiai folyamatok eredményeképp születnek meg.

Manapság azonban veszélyes a „szabad akaratban” hinni. Ha kormányok és vállalatok sikerrel hekkelik meg az emberi állatot, a legkönnyebben manipulálható emberek pont azok lesznek, akik hisznek a szabad akaratban.

Az emberek sikeres meghekkeléséhez két dolog kell: a biológia alapos ismerete és nagy számítási teljesítmény. Hamarosan vállalatok és kormányok is fognak rendelkezni mindkettővel, és ha egyszer meghekkelnek nem csak hogy előre tudják majd jelezni a döntéseid, de alapjaiban tudják újraírni érzéseidet is. Ehhez, nem kell, hogy tökéletesen ismerjenek. Az lehetetlen. Egy kicsivel jobban kell, hogy ismerjenek, mint te önmagad. És ez már nem lehetetlen, hiszen a legtöbb ember nem igazán ismeri önmagát.

Ha a hagyományos liberális narratívában hiszel, csábító egyszerűen visszautasítanod ezt a kihívást. „Nem, ez soha nem fog megtörténni. Soha senki nem fogja tudni meghekkelni az emberi lelket, mert van benne valami, ami túlmutat géneken, neuronokon és algoritmusokon. Senki sem tudja megjósolni és manipulálni a döntéseimet, mert a döntéseim szabad akaratomon alapulnak.” Sajnos a visszautasítás nem szünteti meg a jelenséget, csak sebezhetőbbé tesz általa.

Egészen egyszerű dolgokkal kezdődik. Netezel, és egyszer csak az alábbi főcímet látod: „Migráns banda erőszakolta meg a helyi asszonyt”. Rákattintasz. Ugyanebben a pillanatban a szomszédod is az interneten böngészik, ő egy másik főcímet olvas: „Trump előkészíti az Irán elleni nukleáris támadást”. Ő is rákattint. Mindkét cikk álhír, melyet talán orosz trollok írtak, vagy egy weboldal, ami így szerez látogatottságot és hirdetési bevételt. Te is és a szomszédod is úgy érzitek szabad akaratotokból kattintottatok a főcímekre. De valójában meghekkeltek.

A propaganda és a manipuláció persze nem új dolgok. De míg a múltban ezek szőnyegbombázásként működtek, ma már inkább precíziós irányított lövedékekként.  Mikor Hitler a rádióban szónokolt, a legegyszerűbb közös nevező megtalálására törekedett, mert nem tudta személyre szabott üzenetekkel kihasználni az egyének gyengeségeit. Ez ma már lehetséges. Egy algoritmus meg tudja mondani, ha eleve ellenérzéseid vannak a bevándorlókkal kapcsolatban, és azt is, hogy a szomszédod eleve nem szereti Trumpot, ezért aztán te az egyik főcímet látod, a szomszédod pedig a másikat. Az elmúlt években a világ legokosabb emberei dolgoztak az emberi agy meghekkelésén, azon hogy rákattints hirdetésekre és megvegyél dolgokat. Ma ugyanezeket a módszereket használják politikusok és ideológiák értékesítésére.

És ez még csak a kezdet. A hekkerek ma leginkább olyan külső tényezők elemzésére támaszkodnak, mint hogy mit veszünk, hova megyünk, vagy mire keresünk online. Néhány év múlva biometrikus érzékelőkön keresztül ugyanezek a hekkerek beleláthatnak szívünkbe, belső világunkba.  Nem az átvitt értelemben vett szívünkbe, melyről a liberális fantáziák szólnak, hanem a hús-vér szervbe, mely vérnyomásunkat és (részben) agyműködésünket szabályozza. A hekkerek vizsgálhatják majd a korrelációt pulzusunk és hitelkártya használatunk, vagy vérnyomásunk és keresési előzményeink között. Vajon mit tett volna az Inkvizíció vagy a KGB, ha hozzáférése lett volna biometrikus érzékelőkhöz, melyek folyamatosan jelzik hangulatunkat és vágyainkat? És ez itt nem ér véget.

A liberalizmus hatásos érveket és intézményeket fejlesztett ki elnyomó kormányok és vakbuzgó vallások elleni védekezésre, de nincs kész egy olyan szituációra, ahol az egyén szabadságát belülről forgatják fel, ahol az „egyén” és a „szabadság” fogalmai már-már nem is értelmezhetők. Ha élni és boldogulni szeretnénk a 21. században, meg kell haladnunk azt a – kereszténységben és felvilágosodásban egyaránt gyökerező nézetet – miszerint az emberek szabad individuumok, és el kell, hogy fogadjuk: meghekkelhető állatok vagyunk. Meg kell ismernünk magunkat.

Persze ez nem új tanács. Ősidők óta mindig ezt tanácsolták a bölcsek: „Ismerd meg önmagad”. De Szókratész, Buddha és Konfuciusz idejében még nem voltak versenytársaink. Ha valaki nem akarta megismerni magát, az illető még mindig fekete doboz maradt a többi ember számára. Mára ez megváltozott. Ahogy ezt olvasod, kormányok és vállalatok próbálnak meghekkelni. Ha egyszer jobban ismernek, mint te önmagad, bármit eladhatnak neked – legyen az termék vagy politikus.

Rendkívül fontos, hogy megismerjük gyengeségeinket. Gyengeségeink a hekkelés legfőbb eszközei. A számítógépeket eleve meglévő hibás kódolásuk kihasználásával hekkelik meg. Az embereket eleve meglévő félelmeik, gyűlöletük, előítéleteik és vágyaik kihasználásával.  A hekkerek nem tudnak félelmet és gyűlöltet kelteni a semmiből. De ha rájönnek, hogy mi vált ki elve félelmet és gyűlöletet az emberekből, már csak a megfelelő érzelmi gombokat kell megnyomni, hogy még jobban felszítsák dühünket.

Ha az emberek nem tudják a maguk erejéből megismerni önmagukat, talán a hekkerek által használt technológia megfordítható és megvédhet minket. A számítógép rosszindulatú támadásokat kiszűrő antivírus szoftveréhez hasonlóan, lehet, hogy agyunknak is szüksége lesz védelemre. Az MI [Mesterséges Intelligencia] segítőnk kitapasztalja majd gyengeségeinket – legyenek azok macskás videók, vagy dühítő Tump cikkek – és a nevünkben blokkolja őket.

Mindez mellékes. Ha az emberek hekkelhető állatok, és döntéseink és véleményünk nem szabad akaratunkból fakad, akkor miről szóljon a politika? A liberális eszme 300 éven át egy olyan politikai projektet inspirált, melynek a célja az volt, hogy minél több ember számára lehetővé tegye álmai megvalósítását, vágyai kielégítését. Ma közelebb vagyunk a cél eléréséhez, mint valaha – ugyanakkor ahhoz is közel vagyunk, hogy rájöjjünk, az egész eszme egy illúzióra épült. Ugyanazok a technológiák, amiket arra találtunk fel, hogy az egyének megvalósíthassák álmaikat, lehetővé teszik álmaink újraírását. Hogy bízhatok így az álmaimban?

Erre rájönni, bizonyos tekintetben, felszabadító. Régen erősen azonosultunk vágyainkkal és kerestük az azok kielégítését lehetővé tevő szabadságot. Bármilyen gondolat is jutott eszünkbe, engedtünk hívásának. Életünk nem volt más, mint gondolataink, érzéseink és vágyaink szakadatlan követése, melyekről azt gondoltunk szabad akaratunk megjelenési formái. Mi történik, ha többé nem azonosulunk ezzel a gondolatspirállal? Mi lesz, ha gondosan odafigyelünk elménkre és a következő gondolatnál megkérdezzük: „Ez most honnan jött?”

Kiindulásként: Ha tudatára ébredünk annak, hogy gondolataink és vágyaink nem szabad akaratunk termékei, nem fogunk olyan görcsösen ragaszkodni hozzájuk. Ha teljesen szabad cselekvőnek gondolom magam, aki vágyait a külvilágtól függetlenül választja meg, akkor falat vonok önmagam és mindenki más közé. Nincs szükségem másokra – független vagyok. Ez a gondolkodásmód minden apró vágyamat hatalmas jelentőségűnek állítja be – végül is én ezt a vágyat választottam az összes lehetséges opció közül. Ha ilyen fontosnak látjuk vágyainkat, természetes, hogy világunkat is azok szerint próbáljuk formálni. Háborúzunk, erdőket írtunk ki, veszélybe sodorjuk a teljes ökoszisztémát szeszélyeinket kergetve. Ha rájönnénk, hogy vágyaink nem szabad elhatározásukból fakadnak, talán kevésbé kapaszkodnánk beléjük, és erőssebben éreznénk, hogy együvé tartozunk.

Sokan úgy képzelik, ha nem hiszünk többé a szabad akaratban, apátiába süllyedünk és egy sarokba bújva éhen halunk. Pedig az illúzió elengedése két, egymással ellentétest hatást is eredményez: Először is sokkal erősebb lesz kapcsolatunk a külvilággal, és jobban oda fogunk figyelni a környezetünkben élők igényeire és meglátásaira. Ez olyan, mint mikor beszélgetünk valakivel. Ha arra figyelünk, hogy mit akarunk mi mondani, alig figyelünk a másikra. Azt lessük, hogy végre mikor oszthatjuk meg saját mondanivalóinkat. De ha a saját gondolatainkat félretesszük, egyszer csak meghalljuk embertársainkat.

Másrészt a szabad akartba vetett hit elengedése mély kíváncsiságot is képes ébreszteni bennünk. Ha erősen azonosulsz gondolataiddal és érzéseiddel, nem kell önmagad megismerésén dolgoznod. Hiszen te már pontosan tudod ki vagy. De ha egyszer csak rájössz, hogy „Hiszen ez nem is én vagyok, ez csak egy változó biokémiai jelenség!” akkor arra is rájössz, hogy valójában fogalmad sincs, hogy ki – vagy mi – vagy valójában. Elindulni ezen a felfedezőúton, talán az egyik legizgalmasabb dolog az életben.

A szabad akarat létezését kétségbe vonni persze nem újdonság. Az emberiség már ezerszer átrágta magát ezen. De a technológiai fejlettség eddig nem volt tényező. A technológia azonban mindent megváltoztat. Ősrégi filozófiai kérdések válnak a politika és a mérnöki munka gyakorlati problémáivá. És bár a filozófusok türelmes emberek – akik képesek 3000 éven át eredménytelenül vitázni egy kérdésről – a mérnökök már korántsem ilyen türelmesek. A politikusok pedig még annál is kevésbé.

Hogy működhet a liberális demokrácia egy olyan korban, melyben kormányok és vállalatok képesek meghekkelni az embereket? Mi marad abból, hogy „a választó tudja mi a jó” és „a vásárlónak mindig igaza van”? Hogyan éljük életünket, ha rájövünk, hogy meghekkelhető állatok vagyunk, hogy a szívünk talán a kormány ügynöke, hogy amigdalánk lehet, hogy Putyinnak dolgozik, és hogy a következő gondolatunkat talán csak egy algoritmus váltotta ki, amely jobban ismer minket, mint mi önmagunkat? Ezekre a kérdésekre kell ma az emberiségnek választ kell adnia.

Sajnos a legtöbb ember nem ezeket a kérdéseket teszi föl. Ahelyett, hogy felfedeznék mi vár ránk a „szabad akarat” illúzióján túl, az emberek világszerte visszavonulnak, hogy még régibb illúziókban találjanak menedéket. Az MI és a biotechnológia jelentette kihívásokkal való szembenézés helyett, sokan vallási és nacionalista fantáziák felé fordulnak, melyek még a liberalizmusnál is távolabb állnak a tudományos realitásoktól. Új politikai modellek helyett, a 20. század és a középkor maradékait csomagolják újra.

Mikor ezekkel a nosztalgikus fantáziákkal foglalkozunk, azon kapjuk magunkat, hogy olyan dolgokat vitatunk meg, mint a Biblia igazságtartalma vagy a nemzet szentsége (különösen, ha hozzám hasonlóan, egy Izraelhez hasonló államban él az ember). Tudósként ez csalódás számomra. A Bibliáról vitázni Voltaire korában volt újdonság, és a nacionalizmus előnyeiről értekezni egy évszázada számított élvonalbeli filozófiának – de 2018-ban ez borzasztó időpocsékolásnak tűnik. Az MI és a biotechnológia magát az evolúció menetét változtatják meg, és mindössze néhány évtizedünk van, hogy kitaláljuk, mihez kezdünk velük. Nem tudom, honnan fognak érkezni a válaszok, de az biztos, hogy nem történetek évezredekkel ezelőtt írt gyűjteményéből.

Mi a teendő akkor? Egyszerre két fronton is harcolnunk kell. Meg kell védenünk a liberális demokráciát, nemcsak azért mert minden más kormányzati formánál emberségesebb, hanem mert ez a társadalmi rend korlátozza legkevésbé az emberiség jövőjéről folytatott diskurzust. Ugyanakkor meg kell, kérdőjelezzük a liberalizmus hagyományos feltételezéseit, és egy új politikai projektbe kell kezdenünk, amely összhangban van a 21. század tudományos és technológiai realitásaival.

Az ókori görög mítoszban Zeusz és Poszeidón, a két legnagyobb isten, Thetisz istennő kezéért versengtek. Mikor azonban meghallották a jövendölést, hogy Thetisz fia még apjánál is hatalmasabb lesz, mindketten lemondtak az istennőről. Mivel az istenek az örökkévalóságig terveznek élni, nem akarnak egy náluk erősebb utódot, aki versenyre kel velük. Thetisz így a halandó Péleusz királyhoz ment feleségül, és megszülte Akhilleuszt. A halandó emberek pedig szeretik, ha gyermekeik túlragyogják őket. Ez a mítosz fontos tanulságot hordoz. A diktátorok, akik örökké hatalmon akarnak maradni, nem támogatják olyan eszmék és gondolatok megszületését, melyek kiszoríthatják őket pozíciójukból. De a liberális demokrácia képes új víziók létrejöttét ösztönözni, még saját alapvetéseinek megkérdőjelezése árán is.

*

Az eredeti cikk 2018. szeptember 14-én a Guardian-en jelent meg.

A cikket magyarra fordította: Tárkányi Péter