Michael A. McCarthy: A demokratikus szocializmus nem szociáldemokrácia

Norvégia, gyakran emlegetett, sikeres szociáldemokrácia

A Norvégiához hasonló szociáldemokráciák jól mutatják, hogy egy emberibb, igazságosabb és demokratikusabb társadalom lehetséges. De a demokratikus szocialisták még ennél is tovább mennének.

A cikk a Jacobinmag.com oldalon megjelent Democratic Socialism Isn’t Social Democracy című írás fordítása

A demokratikus szocializmus elképzelése vitatott, így épp ideje tisztázni a hosszú távú terveinket és rövid távú stratégiánkat. Ahogy Mathieu Desannal nemrég a Jacobinban megvitattuk, egy, a kapitalizmus meghaladásáról és a demokrácia elmélyítéséről szóló hosszú távú elképzelés segíthet megteremteni az egyenlőség lehetőségét és a társadalmi szolidaritást – alapértékeket, amelyekre minden jól működő társadalom épül.

De mennyire illenek bele a skandináv szociáldemokráciák a demokratikus szocializmus elképzelésébe? Ezt a kérdést vetette fel Matt Bruening egy, a cikkünkre írt válaszában. Ő egyetértett abban, hogy a Szovjetunió nem volt demokrácia, hiszen az állam semmilyen szinten nem volt számon kérhető a lakosság számára. Ő azonban azt állítja, hogy ez a kritika egyáltalán nem áll meg a skandináv országokra, amelyek igenis parlamentáris demokráciák. Így tehát a skandináv szociáldemokráciákat és a mi demokratikus szocializmus-víziónkat szerinte nehéz élesen elválasztani.

A vita itt egyetlen kérdéssé egyszerűsödik: a Norvégiához hasonló országok jelentik-e a demokratikusan működtetett gazdaság és társadalom végső határát? És ha igen, akkor a szociáldemokrácia igazából ugyanaz, mint a demokratikus szocializmus?

Az én álláspontom nem az, hogy a skandináv országok épp oly kevéssé demokratikusak, mint a Szovjetunió. Sokkal inkább azt állítom, hogy még a skandináv országokban is – ahol politikai demokrácia van – a demokratikus szocializmus további demokratizációt és a közösségi tulajdon kiterjesztését jelentené.

 

A demokratikus szocializmus nem szociáldemokrácia

A skandináv államok – itt elsősorban Finnország, Norvégia és Svédország – szociáldemokráciák. Alkotmányos, képviseleti demokráciájuk van, erős szociális hálójuk, állam által szervezett kollektív szerződéses bértárgyalásaik, állami tőke és jelentős állami tulajdon a gazdaságban. Ezek az intézmények határozottan előnyösebbek azoknál, amik az Egyesült Államokban vannak.

De még ha a munkásoknak nagyobb beleszólásuk is van a munkahelyi ügyekbe és a gazdaságszervezésbe, a tőke dominanciája az állások jelentős többségénél megkérdőjelezhetetlen.

A szociáldemokráciákban a termelési eszközök állami tulajdonának aránya igencsak korlátolt ahhoz képest, ami lehetne. Vegyük a legidevalóbb esetet, Norvégiát. Bruening kiemeli a köztulajdon jelentőségét, figyelembe véve, hogy az országban 74 állami cég működik. Ez nem kis dolog: az állami vállalatok adják Norvégia GDP-jének 60%-át. Ennek nagy részét az Equinor, az állami olajcég adja, amely az állam részvényportfóliójának három ötödét teszi ki (az állam a cég részvényeinek bő kétharmadát tartja kezében). Összességében az állami vállalkozások, beleértve az olajcéget, 280.000 munkavállalót foglalkoztatnak.

De az abszolút számok mindig semmitmondóak összehasonlítás nélkül. Norvégiában 2,8 millió ember dolgozik bejelentve. Egyszóval az ország munkaerejének csak tizede dolgozik az állami vállalatoknál. A közszféra összesen a munkavállalók 30%-át foglalkoztatja, ami a kapitalista világban a legmagasabb arány.

Bár ez láthatólag egy igen magas hányad a többi kapitalista demokráciával összehasonlítva, a norvég állam mégis hagyja a munkavállalóinak nagy részét tőkevezérelt cégeknél dolgozni. Ez más szociáldemokráciák esetében még inkább így van.

A demokratikus szocializmus ezzel szemben a termelőeszközök jelentős többségét köztulajdonba helyezné, szembemenve a jelenlegi helyzettel, ahol a munkavállalók magánkézben lévő termelőeszközökkel kénytelenek dolgozni, s ahol az így megtermelt profit a termelőeszköz tulajdonosához kerül. E változás együtt járna a demokratikus intézmények létrehozásával nem csak állami szinten, de a munkahelyeken és a közösségekben is. A demokratikus szocializmusról való elképzelésünk alapköve a demokrácia gazdasági életben való elmélyítése.

Ez egy döntő megkülönböztetés, azonban mintha Bruening elsiklana felette. Így téve pont a vita lényegét nem veszi figyelembe: miért gondolja, hogy a köztulajdon és a gazdasági demokrácia korlátozása a szociáldemokráciákban előnyös vagy ésszerű ezeknek kiterjesztésével szemben?

Ezek azonban nem a rövidtávú taktikai célok: a szociáldemokrácia számos intézménye a mai szocialista követelések alapja kell, hogy legyen, s ennek megfelelően illenek bele a hosszú távú szocialista elképzeléseinkbe.

 

A szociáldemokrácia korlátai

Mikor a szociáldemokrácia korlátairól beszélünk, újra meg újra visszajutunk a fő problémához, amely minden kapitalista országban jelen van: a hatalom milyen formái fontosak? Lehet egy országnak hatékonyan és sikeresen működő politikai demokráciája, a parlament kezében lévő hatalom mindig korlátozva marad, amíg a gazdaság kapitalista alapokon működik. A nagy cégek azzal az egyszerű képességükkel, hogy befektetéseiket és erőforrásaikat bármikor átcsoportosíthatják, nagyban befolyásolják az érintett társadalmi csoportok életét, tehát a köz ügyeit. És a cégeknek ez a hatalma nagyban aláássa a képviseleti demokrácia intézményeit.

Még a látszólag legjobb demokráciákban is – tökéletesen szabad és egyenlő választásokkal -, a magáncégeknek aránytalanul nagy befolyásuk van a megválasztott tisztségviselőkre. Ezek a képviselők ugyanis nyomás alatt vannak, hogy támogassák a vállalatok nyereségtermelését. De mégis hogy lehet ez, ha a képviselőket választják és tisztségeikben elszámolhatók? Miért van az, hogy még a szociáldemokráciákban is, ahol a cégtulajdonosok a választók apró kisebbsége, az állami bürokrácia a profit védelmének oldalán áll?

Egészen egyszerűen úgy, hogy amíg legtöbb ember megélhetése nagy részben cégektől függ, addig mind a választók, mind a politikusok nagy része olyan intézkedéseket részesít előnyben, amelyekben a vállalkozások szárnyalnak. És amennyiben a döntéshozók a szocialista irányelveket kezdik el követni, a cégek előtt ott áll a lehetőség, hogy azonnal kivonják erőforrásaikat a gazdaságból.

A gazdaság lelassulása csökkenti az állam bevételeit az adókon keresztül, megszünteti az állásokat és általában azzal végződik, hogy a szocialista vezetőket leváltják tisztségeikből. A kapitalista gazdaság automatikus büntető következményekkel reagál bármilyen, demokratikusan megválasztott állami vezető szocialista jellegű intézkedéseire.

Pontosan ez az, amiért Meidner bér-kereső alapja Svédországban végül nem tudott megvalósulni. A terv, amely a vállalkozások tulajdonjogát átruházta volna a tőkésektől a közösségre, mind Bruenig számára, mind nekem egy példaértékű lépésnek számít az igazságos társadalom felé, s melynek valamilyen féle megvalósítását azóta is várjuk. Bár ez alapot annak idején Svédországban demokratikusan megválasztott vezetők támogatták, mivel megkérdőjelezte a tőkések létjogosultságát, a kapitalisták végül megakadályozták a létrejöttét. Mint látjuk, a kapitalizmus és a demokrácia viszonya még a legjobban működő demokráciákban is instabil.

De vajon vannak -e Norvégiának intézményei, amelyek védelmet adnak a tőkesztrájk (gazdaságból való tőkekivonás) ellen? Ha a szocialista befektetési elvek mentén gondolkodunk, úgy tűnhet, hogy Norvégia saját tőkealapja egy erős védelmi vonal lehet a tőkések érdekeivel szemben. Az 1990-ben létrehozott alap eredeti célja az állami olajvállalat nyereségének befektetése volt, mely vagyon 2017-re 8488 milliárd koronára nőtt (28,5 ezermilliárd forint). Egy tőkesztrájk esetén az országból cégek által kivont erőforrások azonnal pótolhatóak lennének ezzel a pénzzel, megelőzve ezzel a munkahelyek elvesztését és végső soron azt, hogy a cégek büntessék az állam szociális politikáját.

Az alapot azonban soha nem használták ilyen céllal és óriási változásokra lenne szükség, hogy felhasználható legyen erre. Ellentétben a sokkal kisebb, folketrygdfondet névre hallgató alappal, az olajpénzeket elsősorban nem belföldön fektetik be. Ezt a pénzt a nemzetközi piacokon forgatják a gazdasági kockázatok elkerülése érdekében, átlagosan 1,4% tulajdonrésszel a világ minden tőzsdén listázott cégében.

El kell ismerni, az alap aktív szerepet játszott a káros iparokból való nemzetközi tőkekivonásokban (dohány, atomfegyverek, repeszbombák és szén), és befektetőként megpróbál nyomást gyakorolni a világ legnagyobb cégeire. Az alap azonban így is nyereségorientáltan működik és a nemzetközi tőkés verseny részeseként cselekszik. Az előbbi elveikhez való hűség nekik nagyon kevés pénzükbe került. A kapitalista tőkekivonások elleni védőbástyaként sokkal nagyobb kockázatnak lett volna kitéve és feltehetőleg sokkal többet is bukott volna az árfolyamveszteségeken.

Az alap természetesen valódi előnyökkel szolgál a norvég embereknek és tényleges lehetőséget kínál a szembeszállásra a kapitalista befektetési logika ellen. De az, hogy egy ekkora lehetőség rejlik benne a demokratikus szocializmusra való átállásra, nem jelenti azt, hogy Norvégia máris demokratikus szocialista ország.

 

Több demokrácia, több köztulajdon

A szociáldemokrácia valamiféle paradoxonra épül. A létrejötte kőkemény sztrájkokon és növekvő szakszervezeteken múlik, melyek politikai szervezeteket, jóléti reformokat és munkavállalói jogokat eredményeznek. Ezek olyan célok, amelyekért küzdenünk kell.

Mégis, történelmileg úgy tűnik, hogy a megszilárduló szociáldemokráciákban a szociális erők fő képviselőinek – állami alkalmazottaknak, szakszervezeti képviselőknek – a feladata átalakul. Egy idő után már inkább megfékezik a munkásosztály mozgalmiságát és a szolidaritást, a két alapot, amire a tőke kordában tartása épül.

Azonban eljön a pont, amikor a kapitalizmus válsága aláássa a növekedést, s ilyenkor a szociáldemokrácia hamiskás szövetsége azonnal felbomlik. Ilyenkor a szociáldemokrata vezetők hirtelen visszatérnek a piaci liberalizáció ösvényére, amin nagyon különböző kapitalista államok átestek Dániától Németországig, Hollandiától az Egyesült Államokig. A ritka szerencse, hogy Norvégia partjai mentén olajat találtak a hetvenes években az egyetlen indok, amiért még mindig az állam termeli meg a GDP nagy részét. S ez az egyetlen ok, amiért az országnak van egy hatalmas, független tőkealapja, még nem ok, amiért elhanyagolhatnánk a teljesebb demokráciára és szélesebb köztulajdonra való igényt.

Amennyiben a demokratikus szocializmus az, amit mi az ideálnak tekintünk egy társadalomnak, akkor mi forog kockán, ha a skandináv szociáldemokráciákat hívjuk demokratikus szocialistának? Az egyik válasz, hogy így téve kivédhetjük a rosszindulatú konzervatív érveket, amelyek egyenlőséget tesznek minden szociális törekvés és néhány bukott diktatúra között. De ebben az esetben miért ne tegyük, ami egyértelműen egyszerűbb: megvédeni érveinket tisztán szociáldemokrata alapokon? Miért vegyük a fáradtságot és nevezzük magunkat szocialistáknak?

Ne legyenek kétségeink: a skandináv-típusú jóléti modell jóval előnyösebb lenne bármelyik neoliberális alternatívájánál, és keményen kell dolgoznunk, hogy megalkothassuk a legfontosabb intézményeit a világ minden táján. Mégis, azzal, hogy demokratikus szocialistának nevezzük magunkat, egyértelmű jelét adjuk, hogy célunk a szociáldemokráciánál egyenlőbb és demokratikusabb társadalom kialakítása.