A keresztény Európa dogmája a centrum érdekeit szolgálja

Orbán Viktor és Semjén Zsolt 2018 április 8-án | Németh Sz. Péter, Index

Nemrég a kormány, a hetedik Alaptörvény módosítás részeként, alkotmányba foglalta a keresztény kultúra védelmét. Korábban az Alaptörvény preambulumába is bekerült a kereszténységre, mint nemzetmegtartó erőre való hivatkozás. Ezeket a passzusokat az ellenzéki média szekuláris szempontból kritizálta, mondván, egy jogállamban az alkotmány világnézetileg – és főleg vallásilag – semleges. A felvetés bár jogos, mégsem a világnézeti részrehajlás a legnagyobb bűne a keresztény Európa dogmájának – a valódi probléma, hogy ez a világnézet a centrum országok, nem a periféria és a fél-periférián lévő Magyarország érdekeit szolgálja.

„Európában még az ateisták is keresztények” – mondta egykoron Antall József, és sokat elárul a magyar közéletről, hogy míg a rendszerváltást lassan mindenki kudarcként ítéli meg, a rendszerváltás mítoszait – így a rendszerváltás miniszterelnökének bon mots-it – örök igazságként idézik fel. Pedig a politikai gyakorlat és politikai mítoszteremtés nem választható szét: a mítosz legitimálja a gyakorlatot.  Antall szavai a bukott rendszerváltás mítoszaira vallanak, miszerint a keresztény Európa, még ha ateista is, keresztény eredetétől fogva felsőbbrendű, ezért a (magyar) fejlődés egyetlen lehetséges útja az európai centrumhoz való igazodás, felzárkózás. A politikai gyakorlat szerint viszont Magyarország 1990-ben nem a keresztény kultúrához, hanem a globális kapitalizmushoz, a neoliberális világrendhez, a lefelé tartó bérversenyhez csatlakozott – ezt legitimálandó, az egykori uralkodó elit a keresztény, európai kultúrfölényhez való csatlakozásnak állította be a vadkapitalista átalakulást. Tehát Magyarország, benne Antall József tévedése kettős volt: se nem lehet egy vesztesekre alapuló gazdaság nyertesének lenni, se nem lehet egy társadalmi hierarchiát bebetonozni hivatott eszme által társadalmi kohéziót kovácsolni.

A keresztény Európa dogmája determinista természetétől fogva egy igazságtalan rendszert szolgál: nemcsak a nem-európai népeket tagadja ki a fejlődés és felvilágosodás eszméiből, szinte bármelyik periférikus országra rásüthető, hogy történelmileg, kulturálisan nem egyenlő mértékben keresztény. Hiába történelme éppen az egyetlen, amin a periférikus ország változtatni nem tud. A keresztény Európa mítoszban hívők szemében Magyarország örök késésben van; legyen az akár Koppány, akár negyven év kommunizmus, mindig lesz elég történelmi indoka arra, hogy Magyarország nem elég keresztény, ezért fejlődésének egyetlen lehetséges útja csakis az aktuális rendszerhez való igazodás.

A kulturalizmus azért is veszélyes, mert nem kézzel fogható, posztideologikus: azáltal, hogy fetisizálja a kultúrát, elmossa a valódiság határait; lásd, még az európai ateista is keresztény. A valódiság határai között Magyarországnak kevesebb privatizációra és több vagyoni újraelosztásra lett volna szüksége a bérfelzárkózáshoz – a posztideológiai világban, a materiális valóságon túl elég volt némi euró- és keresztény halandzsa.

A kultúrfetisizmus nem összetévesztendő a vallásos hagyományokkal. A kultúrfetisizmus mindig a fennálló társadalmi hierarchia bebiztosításénak eszköze – valláshoz, vallási értékrendhez lehet csatlakozni, történelemből eredeztetett kultúrához, kultúrfölényhez felzárkózni viszont nem. Ráadásul, a hazánkban keresztény Európa által fémjelzett 90-es években kialakult neoliberális konszenzus egy kizsákmányolásra alapuló rendszer; morálisan és praktikusan is nehezen igazolható elképzelés, hogy Magyarország nyertese lehet egy olyan világtrendnek, amelynek globálisan sokkal több vesztese van, mint nyertese.

Ez nem jelenti azt, hogy Magyarország kudarca egy Európa által ránk erőszakolt társadalmi rend következménye. Sokkal inkább a magyar uralkodó elitek Európához való provinciális viszonyulása a probléma és ez alól a szabadságharcos Orbán Viktor sem kivétel. Ez a fajta provinciális attitűd megöli a magyar társadalmi kreativitást, mert ha közéleti vitáinkat mindig a keresztény európai mainstream keretei közé kell szorítani, az megfoszt minket a társadalmi képzelőerőnktől. A társadalmi képzelőerő elfojtása a kereszténység nevében mind a magyar liberálisok, mind a magyar konzervatívok bevett szokása – rendszerkritikus baloldali közegekben ezt “öngyarmatosításnak” szokás nevezni.