Slavoj Žižek: Miért találják az emberek ennyire meggyőzőnek Jordan Peterson-t? Mert nincs rend a baloldal háza táján

A kanadai klinikai pszichológus és egyetemi professzor rendkívül népszerűvé vált PC-ellenes nézetei miatt és nagyon kedvelt alt-right körökben. Számos oka van vonzerejének, legtöbbjük éppen ahhoz a baloldalhoz kapcsolódik, amit ellenez.

A cikk eredetileg az Independent oldalán jelent meg, szerzője Slavoj Žižek, filozófus.

Az alt-right által felkarolt, egykor ismeretlen kanadai pszichológus és egyetemi professzor, Jordan Peterson népszerűsége bizonyítéka annak, hogy a liberális-konzervatív „csendes többség” végül megtalálta hangját. Peterson, aki azt állítja, hogy a fehér privilégium egy „marxista hazugság” és arról elmélkedik, hogy a „radikális feministák” azért nem beszélnek a szaúd-arábiai emberjogi sérelmekről, mert „tudat alatt brutális férfi dominanciára vágynak”, egyre inkább mainstream megmondóemberré válik. Előnyei az előző anti-LMBT+ sztárral, Milo Yiannopoulos-szal szemben egyértelműek. Yiannopoulos szellemes volt, gyorsbeszédű, tele viccekkel és szarkazmussal, és nyíltan meleg — sok tulajdonságában hasonlított ahhoz a kultúrához, amit támadt. Peterson az ellentéte: egyesíti a „józan ész” megközelítést és a (külsőleg) hideg tudományos érvelést, keserű dühvel élve a társadalmaink alapjait érő liberális fenyegetés ellen — álláspontja: „Ami elég az elég! Nem tűröm tovább!”

Könnyű felfedezni a repedéseket a „politikai korrektséggel” szembeni, hideg tények melletti érvelésében: nemcsak, hogy gyakran támaszkodik be nem bizonyított elméletekre, de a nagyobb probléma az a paranoiás szerkezet, amit arra használ, hogy tényként értelmezhesse azt, amit lát. „A tények tények,” szokta mondani, mielőtt elmondaná, hogy „a gondolat, hogy a nők elnyomottak voltak a történelem során egy szörnyű elmélet” és a nemi szerepeket társadalmi konstrukcióként értelmezni „olyan rossz, mint azt állítani, hogy a Föld lapos”.

Jacques Lacan azt írta, még ha igaz is, amit egy féltékeny férj állít feleségéről (hogy lefekszik más férfiakkal), féltékenysége akkor is patologikus: a patologikus elem a férj szüksége a féltékenységre, mint az egyetlen útra, hogy visszaszerezze méltóságát, vagy akár identitását. Ezen vonalak mentén mondhatnánk azt is, hogy ha még igaz is lenne a legtöbb náci állítás a zsidókról (kizsákmányolják a németeket, elcsábítják a német lányokat, és így tovább) — ami persze nem igaz — antiszemitizmusuk akkor is patologikus jelenség lenne (és volt), mert elfojtja, hogy antiszemitizmusra való szükségük oka ideológiai pozíciójuk fenntartása. A náci vízió szerint a társadalom egy harmonikusan együttműködő organikus egész, tehát egy külső betolakodóra van szükség, hogy megmagyarázza a megosztottságot és ellentéteket.

Ugyanez vonatkozik arra, ahogy a mai bevándorló-ellenes populisták foglalkoznak a „menekült-problémával”: a félelem és az Európa „iszlamizációja” elleni bekövetkező küzdelem hangulatán keresztül közelítik meg a kérdést, és sokszor abszurditások sorozatán kapják őket. Számukra a menekültek, akik terror elől menekülnek, egyenlőek azokkal a terroristákkal, akik elől menekülnek, elfelejtve azt az egyértelmű tényt, hogy bár valószínűleg a menekültek között is vannak terroristák, nemi erőszakolók, bűnözők és így tovább, nagy többségük kétségbeesett ember, aki csak jobb életet keres.

Más szavakkal, a globális kapitalizmussal járó problémák egy külső betolakodóra vetülnek. A bevándorló-ellenes rasszizmus és szexizmus nem azért veszélyes, mert hazug; a legveszélyesebb, amikor hazugságát (részben) ténybeli igazságon keresztül mutatja be.

Sajnos a liberális-baloldali reakció a bevándorlás-ellenes populizmusra semmivel sem jobb. A populizmus és a baloldali „politikai korrektség” a hazugság két olyan egymást kiegészítő formáját alkalmazza, ami a hisztéria és a kényszeres neurózis közötti klasszikus különbséget idézi: a hisztérikus a hazugság álarca mögül mondja el az igazságot (amit mond, az szó szerint nem igaz, de hazugsága egy valódi panaszt fejez ki, csak hamis formában), míg amit egy kényszeresen neurotikus állít az szó szerint igaz, de egy olyan igazság, ami egy hazugságot szolgál.

A populisták és PC liberálisok is alkalmazzák mindkettő stratégiát. Először is, mindketten ténybeli hazugságokhoz folyamodnak, amikor azt a vélt célt szolgálják, amit populizmusuk magasabb igazságként érzékel. A vallási fanatikusok is támogatják „a hazugságot Jézusért” — azt mondják, hogy „az abortusz szörnyű bűnének” elkerülése érdekében megengedhető hamis tudományos „igazságokat” terjeszteni a magzatok életéről és az abortusz orvosi veszélyeiről; a szoptatás támogatása érdekében megengedhető tudományos ténynek beállítani, hogy a szoptatás hiánya mellrákot okoz, és így tovább.

Az átlagos bevándorló-ellenes populisták szégyentelenül terjesztenek be nem bizonyított történeteket nemi erőszakról és más bűntényekről annak érdekében, hogy hitelt adjanak „meglátásuknak”, miszerint a menekültek veszélyt jelentenek életmódunkra. Túl gyakran, a PC liberálisok hasonlóképp működnek: csöndben figyelmen kívül hagyják a valódi különbségeket a menekültek és európaiak „életmódja” között, mivel megemlítésük eurocentrizmusként értelmezhető. Emlékezzünk vissza a rotherhami szexuális erőszak esetére, amikor az elkövetők származását elhallgatták arra az esetre, ha az ügynek bármilyen rasszista olvasata lenne.

A másik stratégia — a hazugság az igazság álarca mögül — szintén gyakran használt a pólus mindkét végén. Ha a bevándorló-ellenes populisták nem csak ténybeli hazugságokat terjesztenek, de ravasz módon ténybeli igazságok darabkáit is, hogy rasszista hazugságuknak igazmondó aurája legyen, akkor a PC-partizánok is ugyanígy „hazudnak az igazsággal”: miközben fontos tényeket idéznek, amikor a rasszizmus és szexizmus ellen harcolnak, gyakran rossz irányba fordulnak. A populista tiltakozás külső ellenségre hárítja a jogos frusztrációt és az elveszettség érzését, míg a politikailag korrekt baloldal arra használja igazságát (a szexizmus és rasszizmus felismerése a nyelvben stb.), hogy megerősítse morális felsőbbrendűségét és így megakadályozza az igazi társadalmi változást.

És ezért van ilyen erős hatása Peterson kitöréseinek. Őrült összeesküvés elméletei az LMBT+ jogokról és a #MeToo-ról, mint a nyugat elpusztítására törő marxista projekt utolsó hajtásairól, természetesen nevetségesek. Ezek az elméletek teljesen vakok a liberális projekt valódi belső ellentmondásaira és következetlenségeire. Arra, hogy a hiteles baloldalnak semmi köze ahhoz az ellentmondáshoz, amit a PC-szabályozó liberálisok állítottak elő azzal, hogy a szólásszabadság kárára ítélik el a rasszista vagy
szexista vicceket, miközben azért szeretnének cenzúrázni, mert ezek a viccek
akadályozzák az áldozatok szabadságát és méltóságát.

Peterson azt célozza, ami sokunk szerint félremegy a politikai korrektség rögeszmésen szabályozó univerzumában — az általa jelentett probléma nem elméleteiben rejlik, hanem azokban a részleges igazságokban, amik ezeket az elméleteket fenntartják. Ha a baloldal nem tudja orvosolni ezeket a korlátokat, vesztett csatában harcol.